Magyar Narancs: 2000-ben másodmagaddal megnyerted az Origo és a Magvető Kiadó online regénypályázatát a most megjelent regény részleteivel - illetve egy olyan regény fejezeteivel, amely a kezdeti Metabázis után végül szintén a MetaXa címet viselte. Adódik a kérdés, hogy az azóta eltelt hat évben az akkori szöveget formáztad teljessé, vagy onnan elrugaszkodva voltaképp megírtál egy új regényt.
Garaczi László: Az eredeti szöveget meditációs objektumként vagy kiindulópontként lehet felfogni, a most megjelent könyv nagyon más - nem hiszem, hogy van benne olyan mondat, ami ugyanaz lenne. Bizonyos szerkezeti elemek hasonlóak, de a történet maga radikálisan megváltozott. A hat év alatt a MetaXának több verziója volt, százszázalékosan már nem is tudom felidézni az eredetit, de azt tudom, hogy mivel azt hetente kellett írni, a fejezetek túlságosan is gömbölyűek voltak, az egész szöveg inkább tűnt novellafüzérnek, mint regénynek. És más volt a tétje. Ott egy csecsemőcsere körül bonyolódott a történet: a főhős rájön, hogy elcserélték a kórházban, amikor megszületett, és megpróbálja megkeresni a valódi családját - ez a szál például tökéletesen eltűnt. Viszont már az akkori főhős is zenész volt, és furcsa szerelmi ügyekbe bonyolódott.
MN: Többször is nyilatkoztad, hogy tanulmányoztad a regényszerkesztéssel foglalkozó angol nyelvű szakirodalmat. Kiszippantható volt ezekből valami, amit írás közben hasznosítani tudtál?
GL: Kíváncsi voltam, milyenek ezek a bizonyos "how to make a successful novel in six weeks" típusú, szakácskönyvszerű művek. Tényleg elég primitívek, viszont vannak olyanok, amelyek egy fokkal szofisztikáltabbak, nem túlzottan teoretikusak, hanem pragmatista módon állnak hozzá ahhoz, hogy hogyan készül el egy szöveg. Nagyon szerző- és alkotáscentrikusak, alaposan elemzik a szerkesztési elveket, a sztori, a figurák felépítését. Többet olvastam egyébként filmmel kapcsolatban ilyen könyveket, amelyekben a történetkezeléstől a stílusig, a figuráktól az atmoszférateremtésig mindenről nagyon gyakorlatias módon beszélnek, ami a mi fülünknek sokszor ijesztően hangzik, de van olyan szint, amiből lehet tanulni. Én legalábbis úgy éreztem, hogy tudok belőlük tanulni. Ugyanakkor ebben a könyvben ezt a tudást nem nagyon használtam, legföljebb bizonyos motívumok következetes végigvitelénél, de reményeim szerint ez a régebbi könyveimben is megvolt.
MN: Jó, hogy szóba hoztad a filmet, mert az a dramaturgiai megoldás, hogy a történet végére csavart helyezel, amellyel olyan információ kerül az olvasó birtokába, mely miatt az egész addigi felépítményt szükséges újragondolnia, engem leginkább közelmúltbéli zsánerfilmekre emlékeztetett, mondjuk a Más világra, bár említhetnék persze krimiket is, Agatha Christie regényeit például.
GL: Azt gondolom, hogy az a bizonyos fordulat szervesen illeszkedik a regény filozófiájába. Tulajdonképpen egy individuum kríziséről és feloldódásáról van szó, először elidegenedéséről, majd széthullásáról, amit ugyanakkor érdekes módon rögzíteni tud a szövegeiben, de közben eljutunk egy olyan pontig, ahol már kérdéses, hogy ki beszél. Ezért gondolom, hogy ez a fordulat beleillik ebbe a folyamatba, és nem hatásvadász megoldás. Hatásos, de a hatáson túl az egészről is szól.
MN: A történet a 2002-es európai árvizek idején kulminál, a külvilágban látványosan megjelenik az a káosz, ami a szereplők szétmálló életét is jellemzi. Tőled meglepően romantikus megoldás.
GL: Ez csak egyike a könyv effektjeinek. Van egy hőségeffekt, a főhős a kora nyári kánikulából menekül Budapestről New Yorkba, és ott is egy borzasztó, emésztő hőségbe kerül, és ugyanilyen effekt az árvíz is, ami egyfajta túláradást, túlcsordulást, formátlanná válást jelez. Azzal, hogy a könyvben a központozás minimalizálva van, hogy nincsenek nagybetűk, egyfajta nivellált szöveg jött létre, olyan, mint a víz, mint egy egyenrangú elemeket görgetve ömlő folyam. Én ezt nem gondolom romantikusnak, inkább azt éreztem, hogy jó, ha van egy erős természeti közeg meg egy jól érzékelhető és pontosan behatárolható városi atmoszféra, mert különben öncélú pszichologizálássá, l'art pour l'art doppelganger sztorivá redukálódik ennek a művészi és magánéleti krízisnek a története. Azt akartam, hogy testes, plasztikus világa legyen a regénynek.
MN: Nagyon sok mindenről lemondtál ebben a könyvben, amiről úgy tudtuk, hogy neked a kezedből jön. Nemigen jut szerephez a vad humor, szinte egyáltalán a pesti szubkultúra, s zenész ugyan az elbeszélő, de nem a rockkultúrában mozog. Állandóan ellene kellett dolgoznod a képességeidnek, vagy azok a dolgok, amiket soroltam, egyszerűen nem érdekelnek már?
GL: Ezt nehezen tudom megválaszolni. Érzékeltem, hogy ilyen típusú akar lenni ez a könyv, és nem álltam ellen. Amikor úgy alakult, hogy becsempésződött valami ezekből, amit mondtál, akkor ezeket levetette magáról az anyag. Ez egy mélyebb krízissel foglalkozó szöveg, és nem érdekelt, hogy magamat, a korábbi könyveimet folytassam. Nem tudom felmérni, hogy ez csak erre a könyvre vonatkozó speciális helyzet, vagy a jövőt is befolyásolja. Az öncélú, nyelvi természetű humor mintha nem érdekelne annyira, tárcákban, kisprózákban esetleg, de itt nem éreztem, hogy helye lenne.
MN: Mert szétrobbantja a szöveget?
GL: Meg eltereli a figyelmet. Olyan, mint a pornográfia, olyan erős és annyira máshonnan jövő jel, hogy zárójelbe teheti a szöveg többi részét. Ez a szöveg egynemű akart lenni, egy hangból akart szólni, annak ellenére, hogy vannak benne váratlan, abszurd, groteszk, szürreális megoldások.
MN: Az erotika nagyon visszafogott.
GL: Voltak verziók, ahol explicitebb volt. Sokat gondolkoztam az irónián és a pornográfián, direktebb formában ezeket a hatásokat nem akarta befogadni a szöveg. A férfi-nő kapcsolatról, magáról a szexusról elég komolyan esik benne szó, de nem a látvány vagy a hatás szempontjából, hanem, reményeim szerint, mélyebben. Azért van benne egy komolyabb leszopásjelenet. A szexről vagy finomkodóan szoktak írni, amitől idegenkedem, vagy hideg, hatásvadász, pornográf módon, de akkor az az egészre rányomja a bélyegét. Tulajdonképpen foglalkoztat a gondolat, hogy írjak egy pornográf regényt, ahol ezt végigvinném, végiggondolnám, de itt nem láttam helyénvalónak, hogy ezzel kísérletezzem.
MN: Korábban már olvashatók voltak olyan szövegeid, amelyekben az egyes szám harmadik személyű elbeszéléssel kísérleteztél, amit a MetaXa harmadik fejezetében is alkalmazol, de erősen ironikus módon, úgy, hogy továbbra is az addigi szubjektumon átszűrve értesülünk az eseményekről. Mi indokolta a számodra, hogy mindvégig megtartsd a szubjektív elbeszélőt, és ne egy úgymond klasszikus külső nézőpontot érvényesíts?
GL: Volt egy harmadik személyű korábbi változat, Lovasinak hívták a főhőst, egy elég komolyan vett verzió volt, jelentek is meg belőle folyóiratokban részletek. Aztán azt éreztem, hogy túl nagy az ár, amit a harmadik személyért fizetni kell. Meg kell képezni egy elbeszélő szubjektumot, akinél állandóan kérdéses, hogy honnan tudja, mire gondol a hős, mit érez, mit miért csinál, és ez számomra nagyon problematikus volt. Ez a mindent tudó harmadik személyű elbeszélő nekem nem ment, nem tudtam megoldani, azt éreztem, hogy hamis, hogy ellenszenves. Az is lehet, hogy ez a fajta narráció meghaladja az erőmet. Végül így oldottam meg, hogy van ugyan harmadik személyű rész, de bevallottan a főhős kezd el magáról harmadik személyben beszélni. Nemcsak az a probléma, hogy a harmadik személyű elbeszélő idegen tőlem, hanem az is, hogy megunom. Azokat a regényeket szeretem, ahol narrációs játékokkal él a szerző, ahol a narráció, a beszéd: probléma. Ha a szerző állandóan harmadik személyben szónokol, az nekem kicsit fárasztó és ijesztő, folyton arra kell gondolnom, "ki vagy te?", "miért mondod ezt nekem?", "honnan tudod?", "miért kell ezt végighallgatni?".
MN: Visszatérő kérdés, de most, hogy befejezted ezt a regényt, újra van aktualitása. Tervezed-e a "lemúrok" folytatását, amiből kettő jelent meg, de eredetileg, ha jól emlékszem, négykötetesre tervezted?
GL: Igen, a folytatáson dolgozom. Időben ugrottam egyet, kihagytam a gimit, de még mindig csak 1975 őszénél tartok. Szóval, ha valaha befejezem ezt a szériát, négynél valószínűleg több kötet lesz. Valószínűleg ebben az új részben is próbálok kísérletezni a több szemszögű elbeszéléssel, egyáltalán, különböző narrációs eljárásokkal. Ennek is önéletrajzi jellege lesz, legfőképp a katonaságról szól majd, de - most legalábbis úgy tűnik - eléggé meg lesz vadítva. Nem csak arról lesz szó, milyen volt '75-ben - egyelőre nem is fordítottam sok gondot a tárgyi kultúra, a környezet, a politika és a nyelvhasználat rekonstruálására, csak ami "jön séróból". Egy furcsa történetet szeretnék végiggondolni, ami ugyanakkor részben persze mégiscsak a kommunizmusról szól, az akkori életünkről, de áttételeken keresztül. Ilyen értelemben más lesz, mint az előző kettő.
