„Nagyapa, nők bálványa, gyermekek öröme, költő és tudós” – írta róla egy másik szegedi büszkeség, Juhász Gyula, az idősebb pályatárs írói jubileumán megörökítve a kiterjedt Móra-legendát: „…hiszen emberileg lehetetlen, hogy ugyanaz a Móra Ferenc írta a verseket, tárcákat, a regényeket, az újságot, az iskolai tankönyveket, őrizte és gyarapította a könyvtárat és a múzeumot, [...] és a szegedi, kunágotai és csókai föld alatt ásatott ezeréves hunok és magyarok nyomában...” Merthogy Móra sokoldalúsága zavarba ejtette a saját korát, és alighanem tartósan zavarba ejti az utókorát is.
„Engem teknőben ringattak” – emlékezett vissza több írásában is Móra Ferenc a szegénysorra, amelyből származott. A közlésből kihallható önérzet, sőt büszkeség részben természetesen az utóbb megtett nagy út, az úriemberré emelkedés személyes élményéből táplálkozott, részben viszont igazi osztályöntudat volt: a paraszti-iparos közösséghez, a vidéki kétkeziekhez tartozás folytatólagos megerősítése. A kiskunfélegyházi Daru utca mint szülőhely, s persze a szűcs-és-paraszt apa meg a kenyérsütő anya, vagyis a szegénységhez tartozás kétszeres jogának (utriusque
iuris) sokszori említése korántsem volt alaptalan, jóllehet a tanulás, a polgárosodás és egyúttal az irodalmi pályafutás lehetősége már Móra 13 évvel idősebb bátyja, a költő és tanító Móra István előtt megnyílt. Ferenc szinte az ő nyomdokán haladt: tanult a szülővárosában, majd a pesti egyetemen, tanári diplomát szerzett, rövid ideig tanított is – és közben szorgalmasan verselt.
Még jócskán tizenéves volt, amikor az első versei, még álnév alatt, megjelentek a pikantéria terén úttörő Magyar Figaro, a nagy tekintélyű családi lap, a Vasárnapi Újság, valamint Herczeg Ferenc nagyban felfutó rivális lapja, az Új Idők hasábjain. Feltűnést nem keltettek ezek az epigoni zsengék, ahogy Móra első prózai próbálkozásai sem, így hát 1902-ben még mindennemű nimbusz nélkül érkezett Szegedre a stabil állásra vágyó és házasodni készülő fiatalember. Városi hivatal nem jutott számára, viszont a Szegedi Naplóhoz felvették: pályakezdőként megkapta Mikszáth Kálmán egykori asztalát. (Utóbb Móra több tárcájában és beszédében is kedélyesen leplezte le azt a szegedi gyakorlatot, hogy e tekintélyes lapnál majd’ minden pályakezdő megkapta „a Mikszáth asztalát”, vagyis annak illúzióját – elégséges fizetés helyett.)
A Szegedi Naplónál költőként meg a városi visszásságokat csipkedő riporterként és vezércikkíróként is hamar komoly szerep várt a sokáig Csipke álnév alatt működő Mórára. Az ambiciózus értelmiségi alig néhány év leforgása alatt a szegedi intelligencia egyik leghasznosabb és leghasználhatóbb alakjává vált, fokozatosan megörökölve Tömörkény István tisztségeit és regionális tekintélyét. Ásatásokat vezetett, a Somogyi-könyvtár és a Városi Múzeum őre, majd – Tömörkény halálát követően – igazgatója lett, s 1913-ban átvett egy olyan posztot is, amelyet Tömörkény sosem nyerhetett el: a Szegedi Napló főszerkesztői tisztét.
Mindeközben a századelőn Móra irodalmi pályafutása is komoly lendületet kapott. Először az ifjúság számára alkotó költő-író vált országosan ismertté: a később még operett-témává is átalakuló verses mese, az igazmondó juhász regéjét rímekbe szedő Az aranyszőrű bárány (1902), aztán a historizáló Mikszáth hangját kitérők nélkül, de kellő fordulatossággal fölidéző Rab ember fiai (1909), majd a kisded formájában társadalmi szatírát is rejtő állatmese, a Csilicsali Csalavári Csalavér (1912) révén. No, és persze a Pósa Lajos gyermeklapjában, Az Én Újságomban közölt meséknek köszönhetően. Az életmű e vonulatának tetőpontját az örök általános iskolai kötelező olvasmány, az 1918-as Kincskereső kisködmön jelenti: a saját gyermekkor regényesítésével-varázsosításával, a hitelességig naiv hangütéssel, a falusi szegénység mélységének, akár vádként is kiolvasható, gyermeki jelzéseivel.
Ekkor, az első világháború és a forradalmak idején Móra Ferenc, úgy is, mint elkötelezett szabadkőműves, a közéleti tevékenységével is rendszeresen állást foglalt. A Szegedi Napló élén például már a világháború kezdeti, hurráoptimista időszakában is büszkén viselte a pacifizmus (szégyen)bélyegét, majd az őszirózsás forradalom napjaiban a szegedi közgyűlés az ő előterjesztésére támogatta a köztársasági államforma választását. Ezek miatt utóbb oktobrista és „destruktív” hírébe keveredett, s ez utóbbi jelzőt ő maga is különös előszeretettel alkalmazta a saját személyére, de olykor még a szívéhez közel álló irodalmi teremtményeire is. Szegedi tótumfaktumként aztán ő fogadta a kultúrpalotában a francia megszállók lovaglópálcás vezetőjét, Louis Franchet d’Espèrey tábornokot, valamint – ha hihetünk Móra visszaemlékezésének – még az egyik ellenkormány is megkínálta őt egy miniszteri tárcával.
Szociálisan elkötelezett, de a szélsőségektől és az erőszaktól viszolygó értelmiségiként Móra a 10-es és a 20-as évek fordulóján megjárta az átlagnál bölcsebb magyar polgári radikálisok szabványos útját. Vagyis támogatta Károlyiékat, viszolygott a kommüntől és a fehérterrortól, a „szegedi gondolattal” mélyen ellenszenvezett, valamint traumás sokkot jelentett számára Trianon. Ez utóbbinak az addig túlnyomórészt álnevek alatt működő költő Könnyes könyv című 1920-as verseskötete is bizonyságát adta, benne az akkoriban számtalanszor elszavalt Hazajáró magyar imádsággal: „már minékünk/ – s a nyegle szó itt mély sebet takar – / a mennyország se kell, / ha nem magyar.” Esztétikai értékében alig marad el ettől, s legalább annyira jellemző az a klapancia, amelyet a húszas évek legelején a kalendáriumírásra vállalkozó Móra ütött össze mintegy népi jóslat gyanánt: „Ezen a tavaszon kit agyon nem vernek, / Tartsa magát ősszel szerencsés embernek.”
Ahhoz képest, hogy ekkortól sűrűn emlegette a maga destruktív rossz hírét, Móra nemcsak szegedi múzeumigazgatói tisztségét őrizhette meg, de írói pályafutásának igazi felívelése is a húszas évekkel kezdődött. 1921-ben jelent meg első felnőttregénye, A festő halála, amely utóbb a Négy apának egy leánya cím alatt ért meg számos további kiadást. A sok szempontból elavult és naiv, sőt már-már együgyűnek ható falusi történet szinte posztmodern játék a regény műfajával. E műben ugyanis egy regénybeli regény kínkeserves megszületéséről van szó, miközben a botcsinálta író a választott téma utáni nyomozása során folytonosan szembesül a valóság meg az irodalmi konvenciók és toposzok összebékíthetetlenségével. Az elbeszélő, úgy is, mint régész és hajdani álneves költő, Móra regényesített alakmása, s az író utóbb új szintre emelte a szerepjátékot, amikor több szövegében is megfeleléseket teremtett a valódi és a regénybeli regény nyögvenyelős keletkezéstörténete között.
A szerepállítás, a játék és az olvasók manipulálása a tárcaíró Mórától sem volt idegen gyakorlat. A húszas évek elején az író a liberális-demokrata Világ publicistájaként szerzett különös népszerűséget magának. „Engem a Világ ásott ki a [szegedi] körtöltés mögül” – írta egy későbbi levelében Móra, és ebben a kijelentésben éppen csak árnyalatnyi volt a túlzás. Móra Supka Gézáék lapjában dolgozta ki a maga legsajátabb hangját, amely – csupán látszólag paradox módon – a magyar irodalom egyik legállandóbb írói modorának egyéni válfaja. A saját apró-cseprő dolgait, családi történetkéit bizalmasan és közügy gyanánt az olvasó elé dédelgető író eljárása ez, aki állandó öniróniával és önkicsinyléssel, de e gyakorlathoz mégis következetesen ragaszkodva kacsint össze újra és újra a maga meghitt közönségével. Móra valósággal csúcsra járatta ezt a – Mikszáth Kálmántól egészen a jelenkorig elérő – modort, melyhez nem csupán megszólalásainak közvetlen jóízűségét, földközeli és népbarát voltát („mindenki embere vagyok”) adta hozzá, de még egy gondosan polírozott imázst is. A szerető férj, apa és nagyapa, a tekintélyére nem sokat adó közszolga, az olvasóinak szeretetét szerény alázattal élvező íróember, a krisztusi üzenetet bigottság nélkül hirdető, felvilágosult publicista imázsa ez, mely nemcsak Móra személyét, de olykor markánsan rendszerkritikus és kitartóan liberális, a jogegyenlőség elve mellett rendíthetetlenül kiálló írásait is segített elfogadtatni. A Világ, majd annak szellemi örököse, a Magyar Hírlap hasábjain éppúgy, mint változatos témákat sorjáztató rövidebb írásainak kötetkiadásaiban vagy olaszországi útibeszámolójában (Beszélgetés a ferde toronnyal, 1927), s persze a Földhözragadt Jánosok mellett örökkön kiállva.
Móra a Világ fölkérésére látott hozzá még ugyancsak a húszas évek elején annak a regénynek a megalkotásához, amely az ellenforradalmi rendszer torz társadalmi viszonyait készült bemutatni. Az írás lassan haladt, s menet közben címet és témát is váltott: így született meg 1924 végére a Szerelmi levelező helyett a Hannibál feltámasztása. A szerkesztő kezén akkor érthetetlen módon elkallódott, majd a II. világháború után előkerült, 1949-ben pedig sorozatos csonkításokkal és önkényes változtatásokkal megjelentetett regényt a legtöbben alighanem Fábri Zoltán 1956-os filmdrámájából, a Hannibál tanár úrból ismerik – félre. A szatirikus korábrázolás ugyan stimmel, ám a regénybeli végkifejlet távolról sem tragikus, s még csak nem is patetikus, a főalakot pedig nem hívják Nyúl Bélának. Ellenben nyelvi és retorikai telitalálatok sorát kínálja az ártatlan ókortörténeti dolgozat körül támadt, fajvédő (tuhutumista) politikai viharok leírása. Továbbá az eredeti szövegben szerepel megannyi, a tanár orosz hadifogságához és oroszországi „élményeihez” kapcsolódó kitétel, amelyeket az 1949-es, Magyar Nemzet-beli közlés önkéntes (és a maga szerepét erősen túlértelmező) cenzora gyomlált ki a műből.
Torzult utóélet jutott osztályrészül az 1927-ben megjelentetett Ének a búzamezőkről című Móra-regénynek is. Az egyrészt a történelmet és a civilizációt sajátos pragmatizmussal értelmező-feldolgozó paraszti világ rajzát kínáló, másrészt a világháború hosszan elnyúló, romboló, sőt gyilkos hatását drámaian jelenetező regény 1945 után nemkívánatossá vált: Szőts István 1947-es filmváltozatát, vélt narodnyik és miszticizáló tendenciái ürügyén, betiltották, s a „komenistákat” meg az örök kétkulacsosokat is emlegető regény is csupán a hetvenes évek végén jelenhetett meg új kiadásban.
Móra e regényét szerzői elő- és zárszóval keretezte, az előbbit Abbáziából, az utóbbit pedig – újabb posztmodernnek ható gesztussal – már hazulról, méghozzá egy fiktív település, Sziromszék egyik tanyájáról keltezve. Ha igaz, e helység igazából Domaszék lehetett, s a történet valós magja is innen származott: a holttá nyilvánított, de mégis életben maradt hadifogollyal s az időközben újraházasodó feleségével – csak éppen tragikus következmények nélkül.
„Az én lírikus pályám koporsójára ez van írva: Kimúlt hitetlenségben.” Egyik önkorholó-öndédelgető tárcájában így búcsúztatta költői működését Móra, ám 1932 nyarán pár hétre mégis újra föltámadt a sármosan őszülő író költői hevülete. A kiterjedt családját maga mögött hagyó Móra ugyanis Balatonföldváron üdülve-dolgozva beleszeretett egy nála 23 évvel fiatalabb nőbe, az ekkor már mással jegyes Kalmár Ilonába. A gyorsan támadt és el is hált szerelem egyfajta költői napló írására késztette a férfit, aki ezúttal a kiadatás lehetőségére nem is gondolhatva, szokatlan és megejtő őszinteséggel regisztrálta szerelmi életük történéseit. „Szentélyem a ránk zárt szobád, / Misézni vár szétnyílt ruhád. / [...] / Útmutatóm egy kis eperszem, / Csókommal arra rátelepszem” – olvashatók például az erotikus sorok a július 14-i keltezésű Piros mise kéziratában, amely a ciklus egészével együtt csupán 2014-ben kerülhetett a nyilvánosság elé.
„Kis Tit” – így szólította fiatal kedvesét Móra, s ez elég egyértelmű jelzése annak, hogy az épp ekkor született Aranykoporsó izgalmas lányalakját, Titanillát kiről is mintázta az író. Az ifjúsági regény rekeszébe valójában alig-alig beilleszthető történelmi regény keletkezése körül Móra némiképp újra ködösített. A szegedi egyetemnek ajánlott regényről ugyanis a nyilvánosság előtt azt állította, hogy az Aranykoporsót Szent Bonifác vértanúságának története ihlette, míg szűkebb és bizalmasabb körben ugyanazt a Monarchia és a Habsburg-dinasztia összeomlás-történetének jelezte. Akárhogy is, e mű, habár itt-ott felsejlik mögötte Gárdonyi A láthatatlan emberének hasznosított mintája, autonóm és időtálló alkotás – a történelmi regény egyik nagy hazai divathullámának reprezentatív terméke.
1933/1934 fordulóján a meghitten bizalmaskodó Móra Ferenc még tárcasorozatban osztotta meg közönségével sárgaságának és epeműtétjének történetét. Innenen túl, túlnanon innen – ez az írás címe, amelyben még egyszer olvasói elé állt az önmagát szerénytelenül kicsinyítő, az elpusztíthatatlan kedélyét most is bizonyító férj, apa és nagyapa, a nyilvánosság előtt rég jól felépített „Móra-alak”. Ám a beszámolón már át-átüt a civil megrendülés és a félelem őszintesége, s talán még a család és az orvosok által eltitkolt hasnyálmirigyrák tudattalan megsejtése is.
