Magyar Narancs: Keretek, háború, szeméremajkak, ágyak. Flaubert, hányadék, legyek… A templomok után például a pisi következik. Van annak jelentősége, hogy milyen sorrendben követik egymást a bejegyzések?
Karl Ove Knausgård: Nincs semmiféle hierarchia a kötetben szereplő dolgok között, egyik dolog sem fontosabb, mint a másik: ez a könyv fő szervezőeleme. Ugyanazzal a figyelemmel és törődéssel viszonyultam minden szócikkhez, legyen szó egy szakrális helyről vagy épp a hányásról. Amikor nekivágtam, teleírtam egy lapot a számomra fontos 50–100 szóval, és minden nap hajnali négykor munkához fogtam: kiválasztottam egyet, és elkezdtem írni róla. Leírtam mindent, ami csak egy ülésben az eszembe jutott, az így született szöveget pedig elküldtem a szerkesztőmnek. Másnap reggel ugyanígy. Közben persze mindig eszembe jutott valami, és a szavak listáját is bővítenem kellett. Aztán hogy legyen valami szerkezete az anyagnak, az évszakokhoz köthető szavakat részesítettem előnyben.
MN: A templomokról szóló szöveg azt sugallja, hogy erős vonzalmat érez a 19. századi falusi élet iránt.
KOK: Ami engem vonz, az Svédország déli részének korabeli tájképe. Bár nem svéd jelenség, hisz így van szerte Európában, az is megfogott, hogy a falusi infrastruktúra mit sem változott évszázadok alatt. S ott vannak az olvasmányélményeim, Marcel Proust például csodálatosan ír a francia vidéki templomokról. A templomok ma is állnak, de ahonnan én származom, ott a hit teljesen eltűnt, alig találni vallásos embert. A nagyapám generációja még nagyon más volt. Érdekel, hova tűnt a sok vágyakozás, a sok hit. Valahova csak beépült, valamivé biztosan átváltozott. Hogy ebből mennyit talál a szövegben, nem tudom, de ezekből a töprengésekből született ez a fejezet.
MN: Hisz Istenben?
KOK: A templomokat fontosnak tartom. Sem a bátyám, sem én nem vagyunk vallásos emberek, de amikor eltemettük az apánkat, elmentem egy paphoz. Nem gyónni akartam, hanem egy olyan helyet kerestem, ahol mindenről lehet beszélni. Az apámról is. A pap végighallgatott, majd beszédet mondott a temetésen. Ez a beszéd valahogy méltóságot adott az apánknak, aki úgy halt meg, hogy abban semmi méltóságteljes nem volt. Ez a rituálé nem vallási, hanem közösségi élmény, és ezt a működést mindig szerettem az egyházban, mint intézményben. Sokat gondolkodom a hitről, Istenről magáról, s e töprengéseimből sok minden megtalálható a könyveimben is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
