Mindkét gesztus ugyanarra irányul:
Moiré azt mondja, hogy mivel ruhátlanul nézte végig a tárlatot, ő maga is a részévé vált, vagyis arra kérdez rá, meddig terjed az akt létjogosultsága; François Jullien pedig azt próbálja feltárni, van-e egyáltalán létjogosultsága. A baj pusztán az, hogy mindketten rosszul közelítik meg a problémát – ha van egyáltalán probléma.
Harsány és szenzációhajhász a cím. Túlvállalja magát, hogy hívogató legyen, mint maga az akt, de végül nem tudja beváltani ígéretét. Mondhatni, felizgat, és úgy hagy. A meztelenség lényege ugyanis nem a mezítelenségről, hanem a hiányáról szól: Jullien kitűzött célja, hogy mintegy kilencven oldalon át azt boncolgassa, miért nincs jelen a kínai képzőművészetben az akt. Szerencsére azonban ez nem sikerül neki. Szerencsére, hiszen a kérdésfelvetés erősen mondvacsináltnak tűnik. Olyan, mintha egymás mellé tennénk egy vízzel teli poharat és egy üreset, majd órákon át arról elmélkednénk, az egyikben miért van, a másikban miért nincs folyadék. Ám meg lehet-e tudni ily módon bármit is a víz lényegéről?
A meztelenség lényege tulajdonképpen akkor tud bármi érdemlegeset mondani az aktról, mikor letér a saját maga által kijelölt útról, és elkalandozik. Ekkor villantja fel azokat a vakufényeket, melyekre valójában az olvasó vágyik: az egyetemes művészettörténet különféle válaszait a meztelen testre.
Ugyanakkor épp ennek az elkalandozásnak esik áldozatul az olvasó, aki egy darabig türelmesen próbálja követni a gondolatmenet logikáját, majd kénytelen belátni, hogy igazából nincs mit követnie, a szerző koncepciója illúzió csupán. Látszólag két teljesen különböző kultúrát kíván összehasonlítani, valójában mindvégig két külön sínpályán halad. Hol a kínai művészetfilozófiát hívja segítségül, hol pedig – elsősorban – a görögöt. Ám nincs az a váltó, melynél e kettő találkozna. Hol arról beszél, hogy a kínai művészet hogyan ábrázolja a testet, hol pedig arról, milyen anatómiai szabályok alapján dolgozik az európai festészet. Ez talán a könyv egyik legnagyobb hibája: az összeszedetlenség, a folytonos csapongás, mintha egy belső monológot olvasnánk, mintha valaki csak úgy „hangosan gondolkozna”, de még nem volnának kész elképzelései, válaszai. Jullien többször utal arra, hogy egy-egy gondolatmenete elkapkodott, visszatér elejtett fonalakhoz, majd elejti őket újra. „Azt tartják, hogy a szobrászat kapcsán a ruházatról írott passzusaiban Hegelnek sikerült megteremtenie a meztelen és a felöltözött test találkozását. Ekképp az általam felváltva követett, Görögországon, illetve Kínán keresztül vezető út végül nála futna össze. Innen kellett volna elindulnom?” – teszi fel a kínzó kérdést a könyv zárófejezetében.
A kusza elmélkedés közben felüti a fejét a tudományos gondolkodás egyik legügyesebb blöffje. Jullien tulajdonképpen azt a rafinált kártyajátékot játssza, amivel könnyűszerrel megtévesztheti az olvasót. Eleve több különböző paklit kever egybe: úgy sodródnak itt a kínai költők és bölcsek, az olasz reneszánsz festők, a francia szimbolista költők és a német idealizmus filozófusai egymás mellé, mintha mindnyájan ugyanabba a szalonba tértek volna be. Valójában nem is játék ez, hanem bűvésztrükk, hiszen folyton-folyvást csak olyan lapokat húz ki a pakliból, amelyek számára kényelmesek, amelyek az ő igazát támasztják alá. Hivatkozik például Kantnak Az ítélőerő kritikájában található szépségfogalmára, ám teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy már többen – többek közt Gadamer és Cassirer – felhívták a figyelmet arra, hogy a königsbergi remete esztétikai elméletalkotása nem művészettörténeti problémákat feszeget.
Van tehát ebben a kötetben kiaknázatlan potencia és jelentős téma, amelyet sajnos csak kerülget, kapirgál, s mire a végére érünk, rá kell jönnünk, hogy valójában nem óvatoskodik, hanem utat keres, de nem talál.
Fordította: Sujtó László. Atlantisz, 2014, 136 oldal, 2995 Ft
