Kritika

Pontos, világos fogalmazással, nyugodt, erőteljes ritmussal és dallammal indul az első szám zenei folyama Juhász Gábor új albumán.

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.

Az utókor korántsem elfogulatlan emlékezetében Horthy Miklós zömmel Magyarország kormányzójaként él, aki többnyire fess altengernagyi egyenruhában feszít, esetleg fehér lován léptet. Tette is mindezt 24 és fél éven keresztül, egy tengerrel nem bíró ország („király nélküli királyság”) államfőjeként.

Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?

Sötétség és káosz. Szerencsétlen első benyomás ez, főképp az évek óta nagy izgalommal várt új Petőfi-állandó egyetlen és legfontosabb célkitűzését, a nemzeti idol népszerűsítését tekintve. Nem tudni, hol ment ennyire félre. A tárlaton kiváló szakemberek sora dolgozott: Kalla Zsuzsa, aki az előző állandó tárlat kurátora, Mag Ildikó látványtervező és Szmolka Zoltán grafikus, akik eddig szakmailag elismert kiállítások sorát jegyezték.

A világ nyugati részén a feminizmus már a #metoo negyedik hullámánál tart, és fókuszában a keresztény-fundamentalista visszacsapás miatt egyre inkább a reprodukciós jogok állnak. A világ keleti részének egyes országaiban azonban, a muszlim-fundamentalista visszacsapás miatt a nőknek újra olyan első hullámos célokért kell küzdeniük, mint az (otthonon kívüli) munkavállalás, a tanulás, vagy éppenséggel a puszta közterületi tartózkodás, a szabad mozgás.

A lassan, de biztosan magára találó magyar jazzélet a kilencvenes évek második felében jutott el odáig, hogy egy állandó, professzionális big band ne csak elinduljon, hanem meg is maradjon.

Ez a széria sem formabontó alaphelyzettel fogja belopni magát a szívünkbe. Egy újabb apokalipszis tizedeli meg az emberiséget, és csinál szörnyeteget a maradék túlélőből. Ezúttal azonban nem egy vírus vagy egy vegyi támadás a felelős, hanem egy Cordyceps nevű parazita gomba, amely kihasználva az emelkedő átlaghőmérsékletet, gazdatestet vált: hangyák helyett embereket fertőz meg.

A fáma szerint karrierje bizonyos pontján minden valamirevaló rendezőnek le kell rónia tiszteletét Hollywood előtt: ha sértetlenül partot akarnak érni az öröklét földjén, muszáj kifizetniük a révészt is. De mit csinál az a direktor, aki már pályája elején túlesett ezen? 

A 25 éves Káva és a 30 éves Kerekasztal közös előadása a hazai színházi nevelés történelmi pillanata. A társulatok a drámapedagógiai szcéna igazi nagyságai, a gyökereik is közösek: a Káva 1996-ban vált ki a Kaposi László vezette Kerekasztalból az önállósodás és az új utak keresésének szándékával. 

A kiállítás minőségét ugyan nem befolyásolja, de a bemutatott anyag kommunikációja, a „szenzációs felfedezés” elfedi azt a szomorú tényt, hogy a múzeum munkatársai egy elég súlyos szakmai fiaskóból kovácsoltak tőkét/erényt.

Harry – és szellemírója, J. R. Moehringer – gondosan megírt művét, a Tartalékot (Spare) a könyvesboltokban a bulvár/önéletrajz témájú köteteknél találhatjuk, de lehetne a népszerű történelem vagy akár a pszichológia polcán is. Harry nem írhat önéletrajzot anélkül, hogy ne az őt körülvevő intézményről írjon, hiszen a könyv fő- és mellékszereplői a történelem részesei. 

Spielberget szokták a világ legjobb filmrendezőjének is nevezni egyesek. Nagyon nem az, viszont az újabb kori, elsősorban amerikai filmtörténetnek, és a műfajra gyakorolt amerikai kulturális befolyás kizárólagossága miatt a világ filmtörténetének is csakugyan meghatározó, kifejezetten emblematikus alakja.