Kritika

Valamit kellene kezdenünk a realizmussal, amelyet jó ideje sem lenyelni, sem kiköpni nem tudunk, merthogy nem bírjuk belegyömöszölni a szűkre szabott kánonba, vagy jó lelkiismerettel kiiktatni onnan.

A szerző szemlélődő szereplője a valóságnak, megfigyelései hol rabul ejtik, hol elengedik, ha hagyja, emlékei a megfigyelő szabadságát, pontosságát, egyben szorongását engedik sejtetni. „Azt mondták, akkor szabadulhatok ki / ebből a szobából, ha megoldom / a feladványt, de nem tudom / milyen feladványról van szó, / nem látok semmit, ami feladvány / lehetne, nézem, hogy sarkok, ablakok, / falak és mennyezet, osztok, szorzok, / de nem tudok rájönni.” (III/92 – Szabadulás)

Az ukrán lány jól érzi magát a Duna-parti faluban, nem száll fel a Németországba tartó buszra, nem akar továbbmenni a többiekkel. Egy idegen mindenáron házat akar venni, és végül talál is egyet, sütheti hajnali négytől délig a túrós süteményt, a kakaós csigát és a buktákat. A novellákban a Duna tényleg szép, a környezete is.

Sebő Ferenctől hallottam e népi bölcsességet: „Aki tízéves korára nem elég vidám, húszéves korára nem elég szép, harmincra nem elég erős, negyvenre nem elég gazdag, ötvenre nem elég bölcs…, az már nem is lesz az soha.”

Czukor Balázs nagy fába vágta a fejszéjét. S hogy a kísérletének eredménye felemás lett, az azért is lehet, mert a téma ugyancsak nehezen megközelíthető. 

A polkorrektség balladája – ez is lehetne a címe e látványosan Oscarra szánt produkciónak. Hiszen miféle errorral kell megküzdenie az Amerikai Filmakadémia algoritmusának egy rabszolgaságról szóló film esetében, amely ráadásul igaz történetet dolgoz fel, ám a főszereplője nyilvánosan bántalmazott valakit (azt már hozzá se tegyük, hogy egy színes bőrűt). De a döntéshozók legnagyobb szerencséjére a film olyan botrányosan rossz, hogy minden vádtól mentesülve fordíthatják el róla a fejüket.

Egy kis vidéki nyaralóban összezárva tölti az idejét néhány, a modern kor összes társadalmi ellentétét képviselő figura. Egyszerre törnek felszínre a város és vidék, X és Z generáció, vállalkozó és művész, ateista és vallásos, humán és reál érdeklődésű emberek között feszülő ellentétek. 

A nagyváros közelmúltjának egyik izgalmas epizódja, hogyan foglalták el Budapest tereit, a polgári lakások minden zegzugát, az udvarokat és a parkokat legjobb barátaink, a kutyák. A beszédes című és kivételes gazdagságú kiállításon a kutyatartással kapcsolatos tárgyak, műalkotások, fotók, plakátok, kabaré­szkeccsek, rajz- és játékfilmrészletek, installációk és a szemléltető eszközök legkülönfélébb típusai mutatják meg nekünk, miért pont a kutya lett a városban is a legfontosabb társunk. És persze azt is, hogy mi mindent kellett megtenni azért, hogy a város féken is tartsa a kutyaáradatot.

Az újraolvasás öröme nem pusztán abban különbözik az első találkozástól, hogy rácsodálkozhatunk önmagunk, s ezáltal a szöveg változásaira, de a tágabb környezetét is észrevehetjük: Huizinga akkor írta kultikussá vált kultúrtörténeti munkáját a középkor őszi ragyogásáról, szélsőséges vízióiról, kiüresedett rituáléiról, babonás, felhevült lelkiállapotairól, amikor a 20. század Európáját a vizsgált korhoz hasonló bosszúszomj és indulat fűtötte.

„Ha azt mondjuk, hogy révész, mi jut az eszedbe?” – kérdez vissza mindjárt az elején Márta, az egyik főszereplő, és rögtön válaszol: „Átviszi a folyó partjáról a másikra az embert a kis tutaján vagy csónakján.” Ám senki ne gondoljon kompra, kikötőre.

Az év utolsó napja, akármilyen volt is az az év, hagyományosan a jókedvé és kacagásé kellene, hogy legyen. De akad-e még olyasmi, amin röhögni lehet?

Már több mint négy évtizede, hogy a kísérleti rockzene úttörője, a német Can befejezte aktív pályafutását, de a zenekar kultusza a mai napig töretlen. Az együttes híres volt a szertelen improvizációkra épülő fellépéseiről, ezekről azonban leginkább csak kalózfelvételek terjedtek egészen mostanáig. A Mute Records 2021-ben kezdte el kiadni a zenekar koncertarchívumát feldolgozó Can Live lemez­sorozatot, amelynek nemrég jelent meg a harmadik darabja.

Hosszú évek hagyományát megtörve Fischer Ádám az idén nem A teremtést vezényelte el a szokásos újévi koncertjén. A varietas delectat jegyében most Az évszakok, a másik nagy, Gottfried van Swieten-szövegre készült Haydn-mű, a zeneszerző utolsó oratóriuma hangzott el. 

William Burroughs egy alkoholmámorban töltött 1951-es mexikói éjszakán jó ötletnek találta, hogy Tell Vilmost utánozva lelőjön a felesége fejéről egy poharat.