Kiállítás

Idézőjelben

Elmozdul a fal. Mácsai István Kiscellben

  • Révész Emese
  • 2023. január 18.

Kritika

Valamit kellene kezdenünk a realizmussal, amelyet jó ideje sem lenyelni, sem kiköpni nem tudunk, merthogy nem bírjuk belegyömöszölni a szűkre szabott kánonba, vagy jó lelkiismerettel kiiktatni onnan.

Mácsai István művészete szimptómája annak az elakadásnak, amely a magyar művészeti gondolkodást jellemzi, ha a figuratív realizmusról van szó. Az életmű ismételt áttekintése alkalom arra, hogy a hódolattól az undorig hullámzó Mácsai-recepció okára magyarázatot találjunk. A valóság dolgainak gondos leírása, tárgyszerű, klasszicizáló, mágikus vagy szimbolikus képi átírása világszerte a 60-as, 70-es évek egyik jól megragadható festői irányzatának számított. Folyamatosan és stabilan jelen volt a neoavantgárd felfutása alatt is. Mármint ott, ahol a realizmus szabad választás kérdése lehetett. Mifelénk azonban, ahol a kultúra mesterséges melegházak kísérleti produktuma, ahol a természetes növekedést kóros burjánzások és fájdalmas csonkolások torzítják, és ahol a művészet csinálását és a róla való beszédet egyaránt sérelmek és jóvátételek végtelenített spirálja mozgatja, ott más a dolgok jelentése. Így aligha csodálhatjuk, hogy ahol a valóság fogalma maga is mélyen devalválódott, ott a többszörösen kompromittálódott realista festészetet a pálya szélére állították, jó időre kiiktatva a kánonból.

B. Nagy Anikó, a Kiscelli Múzeum kiállításának kurátora, a Mácsai-életművet olyan modellnek tekinti, amely a 20. századi magyar művészettörténeti kánon újragondolására késztet. Erre utal a tárlat főcíme, és ezt sugallják Devich Botond látványtervező koncepciójának részeként a kiállítási installáció olykor megmozduló falai is. A tárlat Mácsai festői életművére koncentrál, annak történeti újrakeretezésére tesz kísérletet, de a műfaj lehetőségeihez képest kitekint a több mint 30 ezer darabos fényképhagyatékra, a festő filmes kísérleteire és jelzi, hogy a művek értelmezési hátterének szerves részét képezik Mácsai évtizedeken át írt naplófeljegyzései. Mindez együtt a Kádár-éra páratlan kordokumentuma. Ám a tárlat nem elégszik meg ennyivel, hiszen nézőpontja nem kultúrtörténeti, hanem művészettörténeti.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.