Többször készített már ugyanazzal az idősekből álló csapattal közösségi színházi előadást Sereglei András, a Káva Színház színész-drámatanára. Az elmúlt tíz évben a csoport tagjai meséltek már a gyerekkorukról, a felnőtté válásukról és a jelenlegi életükről, szóba került 1956, a rendszerváltás és a koronavírus-járvány is.
Amikor 1881-ben, három évvel az elkészülte után végre bemutatták Csajkovszkij hegedűversenyét Bécsben, a kor notórius zenekritikusa, Eduard Hanslick azt írta róla, a műnek „a bűzét hallani lehet”.
Tudor Giurgiu az 1989-es romániai forradalom egy idehaza – de még Romániában is – kevéssé ismert fejezetét, a Nagyszebenben történteket dolgozza fel. A hajdani szász városban csaknem százan haltak meg 1989. december 21. után, rengetegen megsebesültek, és félezernyi embert hetekig tartottak fogva a helyi uszoda üres medencéjében, az elején ráadásul embertelen körülmények között.
Brás Cubas jómódú brazil középosztálybeli családba született, némi kiaknázatlan tehetséggel megáldott, elkényeztetett férfi, aki csak sodródik a saját életében, egyik feleségjelölttől a következőig. Hősünk (antihősünk?) legkomolyabb és leghosszabb (több évtizedes) kalandja egy Virgília nevű nővel esik meg, a külvilág számára nyilvánvaló, ám szándékaik szerint titkos románcot folytatnak, a később már házas Virgília férjének orra előtt is.
A győri RÉV Színház is azon független társulatok közé tartozik, amelyeket lehetetlen helyzetbe sodort a támogatások hiánya, ötfős társulatuk mára két állandó tagra apadt, hónapról hónapra próbálnak túlélni.
Idén májusban, életének nyolcvannegyedik évében, ágyban, párnák közt hunyt el Antonio Vázquez Alba asztrológus és jós, Mexikó első számú, önjelölt boszorkánymestere.
Szokatlan, egyéni látásmódú előadás, amely csak itt és most tűnik szokatlannak, hiszen bőségesen vannak előzményei. Ám a kapcsolódási pontok megtalálásáért évtizedekkel kell visszamennünk az időben.
Részeg, magányos, olykor önfeledt nők. Egyedül utaznak, étteremben reggeliznek, motoroznak, vásárolnak.
A tárcákban és novellákban, amelyeket a szerző 2017 és 2021 között írt, nincs semmiféle mesterkéltség, nincsenek felesleges szavak, mondatok, csak maguk a végtelenül egyszerű történetek, sokszor alig több mint három oldalban. Mindennapi élethelyzetek, hétköznapi helyszínek, ismerős sorsok, amelyek bárkivel megtörténhetnek, előfordulhatnak.
Miles Davis 1970-ben adta ki Bitches Brew című dupla lemezét, amely ugyan nem volt azonnal átütő siker – egyszerre tartották furcsának és mégis ismerősnek –, de ma már vitán felüli, hogy új korszakot nyitott a műfaj történetében, az egy évvel korábban megjelent In a Silent Way-jel együtt.
Döbbenetes belegondolni, hogy a Rolling Stones öreg, legalábbis öregedő zenekarnak számított a nyolcvanas években; a szintetizátorok uralta évtized ifjú titánjai így tartották őket számon.
Fogjuk mindazt a zabolátlan indulatot, gyűlöletet, haragot és félelemtől vezérelt durvaságot, amelyet gyerekként megélünk, helyezzük be egy túlcivilizált jóléti társadalom lefedett terráriumába, majd figyeljük, amint a felpaprikázott hangyaboly sorba rendeződik, hátukon a saját testsúlyuk többszörösét cipelve elfojtásból. Tulajdonképpen ez a felnőtt lét, amelynek kvintesszenciája Paprika Steen filmjének élethű szülői munkaközössége.
A horvát Tena Štivičić 2015-ös drámája (Falcsik Mari fordításában) három különböző idősíkon ugyanannak a horvát családnak a történetét követi nyomon.
Egyre letisztultabb formanyelvvel, a minimalizmus és redukció elvei szerint dolgozik Csizik Balázs, fotó alapú, konceptuális műveinek alapkérdése az ember és a környezetének kölcsönössége, illetve a zsúfolt város és az érintetlen természet közötti komplex viszony.
