Kritika

Megújult és látványos elemekkel bővült a királyi palota históriáját bemutató állandó kiállítás.

Bár erős az apadás, azért lefolyt némi víz a Dunán, amióta legutóbb a Klubrádióról írtunk. És mennyi minden történt, illetve nem történt azóta!

Jeles énekesnő, Anna Netrebko korának egyik kiemelkedő szopránja: őszintén megvallva, sokáig így tekintettem Szonja Joncsevára.

Teljes pompájával zuhan rá a historizmus arra, aki ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületébe belép.

Frissen megözvegyült apa és felnőtt fia teniszezik. A srác, akinek könyörögni kellett, hogy az ünnepre látogasson haza, jól tudja, miért üti az apja halálpontosan a kezéhez a labdákat: „Nem akarta, hogy megmozduljak: előbb egy méter balra, aztán le a pályáról, ki a klubból, és már el is tűnök New Yorkból örökre.”

A 21. század nyugati társadalmai nehezen néznek szembe az elmúlással, ha hosszú ideig gyászolunk, azt egy idő után a környezetünk képtelen empátiával kezelni, elvárják, hogy továbblépjünk, hogy elfelejtsük az egészet.

Új fejezetekkel kibővülve, új források alapján átdolgozva jelent meg az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb és legnépszerűbb történeti munkája.

Miután a Titán elnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban, a filmértők többsége kissé meg volt döbbenve; mintha Julia Ducournau filmje az égből pottyant volna a Riviéra decens közönségének ölébe.

A 2011 óta együtt dolgozó művészpáros nem ismeretlen a magyar képzőművészeti szcénában; 2013 óta számos egyéni és csoportos kiállításuk volt, legutóbb a Ludwig Múzeum Slow life kiállításán szerepeltek.

Oh, azok a mi szép, dicsőséges és egyértelmű történelmi bukásaink! Mennyi erőt meríthet belőlük még akár ma is a magyar történeti tudat, no meg kollektív áldozati önképünk! Ezzel szemben mennyire ellentmondásosak és kényelmetlenek a félig-meddig sikeres korszakok.

A nézőtérrel szemben vörös bársonyfüggöny, a padlón rózsaszín szőnyeg (látvány: Horváth Jenny és Komesz Borbála). Az első jelenetben az ezüst különböző árnyalataiban járják táncukat a szereplők, ruhájukon a születési dátumukat közlő rajtszámok. A fokozatosan kudarcba fulladó, készakarva nevetséges koreográfia tökéletesen megalapozza az egész előadás hangulatát.

Antal Bálint, korábban az SZFE, jelenleg az Universität Mozarteum rendező szakos, végzős hallgatója, tavaly az SZFE modellváltásakor történt események hatására cserélte le vizsgadarabját A nép ellenségére, és ősszel maga is aktívan részt vett az egyetemfoglalásban.

Harminc éve, 1991. november 4-én jelent meg az az album, amely sok tekintetben újradefiniálta, mit érthetünk gitáron játszott popzene alatt. Igaz ugyan, hogy e hangzásnak számtalan követője akadt, de számos titkát máig őrzi. Ráadásul elkészítése kalandos és izgalmas volt, kreatív kísérletezés és sok móka kísérte – nem beszélve a tagok krónikus fülcsengése miatti ismétlődő leállásokról.

A Grammy-díjas jazztrombitás-zeneszerző operájával nyitott újra, másfél év karantén után a New York-i Metropolitan Opera szeptemberben. Ő az első afroamerikai zeneszerző, akinek ez a dicsőség jutott. Blanchard többször is elmondta, hogy mások is megérdemelték volna ezt korábban, csak őket elutasították.