Az ma már evidenciának számít, hogy az Oscar nem szereti a horrorokat. A Legjobb film kategóriában egyedül A bárányok hallgatnak tudott győzni (bár ez is inkább thrillernek számít), de a színészi díjaknál is alig akad egy marok győztes: Fredric March (Ember vagy szörnyeteg?), Natalie Portman (Fekete hattyú), Kathy Bates (Tortúra), Ruth Gordon (Rosemary gyermeke) vagy épp Anthony Hopkins és Jodie Foster (A bárányok hallgatnak).
A Tűnj el! pár éve némileg javított a műfaj statisztikáin, de ha csak az Oscart – vagy épp a legnagyobb tekintélyű filmes szavazás, a Sight&Sound toplistáját nézzük, a horror még mindig lesajnált műfajnak tűnik. Ennek ellenére egyre-másra tűnnek fel benne Oscar-díjas színésznők: csak a közelmúltból ott van a Bird Box – Madarak a dobozban Sandra Bullockkal, a Mami Octavia Spencerrel, vagy épp a Mi Lupita Nyong’o-val. Ennek apropóján merengett el a Slashfilm újságírója, mi állhat a jelenség mögött.
Sikolykirálynők hajnala
A női horror-szerepek sokáig kimerültek az áldozati bárányok figurájában, vagy épp a fejvesztve menekülő szépségekben – ott voltak például „Hitchcock szőkéi” vagy a Barbara Creed filmtörténész által „szörnyen nőiesnek” (Monstrous-Feminine) nevezett karakterek, akiknek annyi volt a feladatuk, hogy jól mutassanak a vásznon, majd áldozatokká váljanak.
A kaszabolós horrorok, azaz a slasherek aztán a 70-es 80-as években mindenkivel megismertették a sikolykirálynőket is – ezek egyik legismertebb képviselője, Jamie Lee Curtis éppen idén kapott Oscar-díjat a Minden, mindenhol, mindenkorért. Curtis legismertebb szerepe máig a Halloween – A rémület éjszakája, amely a Péntek 13. mellett talán a legismertebb, megszámlálhatatlan folytatást megélt slasher. Amikor az utolsónak hirdetett epizódot reklámozta, Curtis maga is megjegyezte: halála esetén alighanem az áll majd a nekrológjában, hogy sikolykirálynő. A Minden, mindenhol, mindenkor ezen talán változtatott, a színésznő azonban nem felejtette el gyökereit: a díjat átvéve köszönetet mondott azoknak, akik hosszú éveken át támogatták a zsánerfilmjeit. „Most nyertünk közösen egy Oscart!” – fogalmazott.
A Halloweenhez hasonló slashereket viszonylag kis költségvetéssel elő lehet állítani, a műfajnak pedig sajátja, hogy a főgonosz mindig újra és újra feltámad, így tetszőleges folytatás készíthető belőlük – ráadásul a nézők is odáig vannak az olcsó borzongásét. Nem csoda tehát, ha a stúdiók szeretik a műfajt: viszonylag kevés befektetéssel érhető el magas bevétel, legtöbbször ugyanis nincs szükség méregdrága speciális effektusokra, elég egy eredeti gonosztevő, vagy épp a jóízlés határát túllépő kegyetlenség – utóbbiaknak köszönheti diadalát például az elmúlt év egyik legnagyobb horrorsikere, a Terrifier 2.
Ráadásul míg Hollywood csak az elmúlt években, a MeToo, a TimesUp és a hasonló társadalmi mozgalmak hatására kezdett el a nőkre koncentrálni, a horrorokat már évtizedek óta a színésznők cipelik a hátukon. Persze lehet kritizálni a műfajt, amiért szexualizálják főhőseiket – a Sikoly vagy a Horrorra akadva-filmek meg is teszik ezt, nem beszélve olyan meta-paródiákról, mint a 2015-ös The Final Girls –, ám
legalább folyamatosan lehetőséget adnak a fiatal, feltörekvő sztároknak.
Curtis mellett Neve Campbell (Sikoly-széria), Sarah Michelle Gellar (Átok), vagy épp Samara Weaving (Ash vs. Evil Dead, A bébiszitter, Aki bújt) is szép karriert futott be horrorokra építve, nem beszélve napjaink egyik legnagyobb sztárjáról, Jenna Ortegáról (Sikoly, illetve az X és a horrorral kacérkodó Wednesday), aki a sikolykirálynők legújabb generációját képviseli.
A kihívást jelentő szerepek
Ahogy az elmúlt években a horrorok egyre komolyodtak és véres kaszabolások helyett a pszichológiai nyomasztásra és a társadalmi mondivalóra koncentráltak – elsősorban a Peele-Eggers-Aster-trió révén –, úgy a női horrorszerepek is egyre összetettebbé váltak. Anya Taylor-Joy A boszorkányban, Florence Pugh a Fehér éjszakákban, Toni Collette az Örökségben – mind olyan zseniális alakítások, amelyekért bátran oda lehetett volna adni az Oscart, ha az Akadémia komolyan venné a műfajt.
Nemcsak a fiatalok számára nyújt azonban lehetőséget az Oscar: ez az a műfaj, ahol az idősebb ikonok is otthonra találhatnak.
Az olyan szubzsánerek, mint a „hagsploitation” (ahol a veszély általában idős asszonyok képében jelentkezik, ilyen a Mi történt Baby Jane-nel?) vagy a „psycho-biddy” (amelyben jellemzően magányos nők őrülnek meg – lásd: Tortúra) kihívást jelentő szerepeket ajánlott a 40, sőt, 50 év feletti színésznőknek is. Nem véletlen, hogy olyan Oscar-díjas ikonok vállaltak ilyen filmeket, mint Joan Crawford, Bette Davis vagy Olivia de Havilland – nem beszélve Jessica Lange-ről, akit manapság talán többen ismernek az Amerikai Horror Story arcaként, mint az Aranyoskámért vagy a Kék égért.
És hogy manapság mit találnak vonzónak az Oscar-díjas világsztárok a műfajban? Például azt, hogy
a horrorban egészen más arcukat mutathatják meg és teljesen más közönséget érhetnek el.
Persze Nicole Kidmannek Az órák hozta meg az Oscar-sikert, de Stephen Daldry drámáját vélhetően fele annyian sem látták, mint mondjuk A stepfordi feleségeket. Sandra Bullock Bird Box – Madarak a dobozbanja az egész világot letarolta, míg A szív bajnokairól ez nem feltétlen mondható el.
De a sort hosszan folytathatjuk még: Jessica Chastain, Emma Stone, Brie Larson, Jennifer Lawrence, Rachel Weisz vagy Tilda Swinton is mind azután vállaltak el horrort, hogy elnyerték az Oscart – azaz a műfaj láthatóan nem derogál a színészeknek. Többségük ugyanis alapvetően még mindig a kihívást keresi a projektekben, a horrorok pedig remek terepet nyújtanak erre. A legjobb női főszereplő kategóriában idén győztes Michelle Yeoh például a Minden, mindenhol, mindenkor után hamarosan a Szeánsz Velencében című misztikus krimi-horrorban tűnik majd fel – ő Curtishez hasonlóan szintén zsánerfilmekre – elsősorban harcművészeti mozikra – építette fel karrierjét és ért fel a csúcsra. Nincs tehát olyan, hogy alsóbbrendű műfaj, csak szűk látókör.
