Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Klasszikus sci-fi, kortárs magyar szépirodalom vagy külföldi bestseller? Az Olvasni muszáj sorozatban feltett szándékunk volt beavatni Olvasóinkat abba, milyen könyveket vesznek kézbe szerzőink. Megmutatjuk, ki mit tartott idei olvasmánylistája (egyik) kedvenc darabjának. Következzék rendhagyó, év végi – és nagyon szubjektív – könyvlistánk!
Melania G. Mazzucco: Az építésznő (2022)
A Vakondnak csúfolt emberről azt beszélik, hogy egy föld alatti földrészt keres. Valójában betemetett ókori kincseket hoz föl és ad el. A főszereplő kislányként vele együtt mászik le az ismeretlen sötétségbe – az olvasó számára ugyanilyen élmény elmerülni ebben a könyvben. Mazzucco – miután egy levéltári iraton találkozott a 17. században élt Plautilla Bricci nevével, és rácsodálkozott, hogy létezik ez az olasz szó: architettrice, építésznő – megkereste azt a kevés nyomot, ami a nő életútját megrajzolja, és dőzsölt a bőségben, ami a kortárs férfiak után maradt. Ez eleven regény megtörtént eseményekkel, valós személyekkel.
Plautilla apja eredetileg matrackészítő, de darabokat ír, különös eseményekről tudósít. Tolókocsit szerkeszt magának, amikor már nem tud járni, és a lányának bevallja, nem merte megszeretni, mert félt, hogy Plautilla is kisgyerekként hal meg, ahogy a testvérei, nem akart több fájdalmat. Plautillának a nagyapja azt mondja, „annyi eszed van, mint egy csirkének”, mert a lány egy nehéz pillanatában úgy dönt, nem akar tanulni – de ez a leteremtés vezeklés is, mert a nagyapa nem hagyta tanulni Plautilla apját, pedig nyilvánvaló volt a tehetsége. Plautilla szerelme olyan férfi, aki cölibátust fogadott, nem is lehetnek igazi szeretők. A nő élete fő műveként, idősen megtervezheti a férfinak azt a házat, ahol együtt lehetnek, és ahol a szerelemből tartózkodó, kölcsönös tisztelet lesz, derű. Fut a könyvben egy másik, kétszáz évvel későbbi történetszál is, amelyben ez a palota a köztársaságpárti önkéntesek szállása a háború közepette. Emberi sors jut neki, hősi halál. (Bakos András)
Sally Rooney: Hová lettél, szép világ (2021)
Sally Rooney tavalyi regényét (korábbi kritikánk itt) agyondicsérték a kritikusok és az olvasók is, megnyerte a könyves közösségi oldal, a Goodreads 2021-es szavazását, az 1991-es születésű írónőt pedig a könyv megjelenése után egyedüli íróként beválasztották a Time száz legbefolyásosabb embere közé, mondván „kimondja generációjának alapigazságait”. A sok dicséret pedig nem túlzó, Rooney tényleg ráérez valamire, amit aztán szavakba is tud önteni, és sikeresen mond el valamit arról, hogy milyen lett a világunk, hogy hol van (vagy nincs) benne a kultúra helye, és hogyan próbálnak a mai harmincasok élni és boldogulni.
Egy olyan világról van szó, amelyről az a benne élőnek az érzése, hogy folyamatosan pusztul; amelynek a lehető legtermészetesebb módon része az internet, az okostelefon, a közösségi média, az emojik, a hírdömping, a társkereső appok; és ahol saját magunkkal is meg kell küzdeni azért, hogy valaminek tényleg legyen értelme. A kötet félig levélregény, a könyvkiadónál dolgozó Eileen és az író Alice leveleznek egymással a világ és saját életük alakulásáról, a civilizációnk lehetséges bukásáról és szerelmi életükről, miközben mindketten azzal küzdenek, hogy a világ felszínes, ők maguk is azok, és hogy valójában milyen pokoli nehéz más emberekhez kapcsolódni. Rooney nem csak a világról, vagy a generációjáról mond ki alapigazságokat, de az olvasónak is tud tükröt tartani, engem is messze ez a kötet érintett meg idén a leginkább. (Fazekas Zsuzsanna)
Tompa Imre: Hogyan legyünk alkoholisták? (2007)
Ez a könyv nem arról szól, hogyan legyünk alkoholisták. Ahogy a borítóján is látható, a borral, borkultúrával foglalkozik. Alcíme szerint Kis borbédekker szomjas laikusoknak. De akár azt is írhatta volna a szerzője, hogy mondjuk Bevezetés a borkultúrába. Vagy: Útikalauz a borokhoz. Szóval ilyenekről van benne szó. Végtelenül praktikus útmutató a borral ismerkedőknek, szórakoztató olvasmány a borokat kicsit jobban ismerőknek, jól érthető kvázi szakkönyv a bortermelés és -forgalmazás iránt érdeklődőknek. Ha valaki nem ismeri kellőképpen a borokat, de szeretne velük megismerkedni, azért, ha valaki jól ismeri a borokat, a fajtákat, a hazai és akár külföldi borvidékeket, -régiókat, akkor azért olvassa el ezt a könyvet. Sokkal többet fog kapni egy szimpla borkalauznál.
A Hogyan legyünk alkoholisták? tele van jobbnál jobb történetekkel, színes tájleírásokkal, informatív bor- és fajtaismertetőkkel, érdekes emberi sorsokkal. Egy kicsit olyan, mintha egy szőlészeti, egy bölcsész és egy gazdasági egyetemi kurzus tananyagát foglalná össze egyszerre. De nem kell megijedni! Nem durván szakmai, hanem pont, hogy tökéletesen érthető, egyszerre lendületes és vicces írásokat magába foglaló könyv, és ha még nem mondtuk volna, kedvet csinál – a mihez is? A borkultúra (-kultúrák) alaposabb megismeréséhez és persze, végső soron a borkóstoláshoz. Ez is a célja. Ám ettől még nem kell alkoholistának lenni. Úgy érdemes élvezni a borokat, ahogy ezt a könyvet is: derűsen, jókedvűen, elégedetten. (Ambrus Vilmos)
Hegedüs Vera: Ostoba (2021)
Hegedüs Vera első regényének világában az olvasó számára legalább akkora kihívást jelent a tájékozódás, mint az elbeszélőnek. Előnyünk legfeljebb annyi, hogy a főszereplővel ellentétben tudunk olvasni. Igaz, ezzel a képességünkkel csak a könyv egészét behálózó névtelen diktatúra összetett, sokszor ellentmondásos jelrendszerének egyetlen, apró részletéhez van – legalábbis látszólagos – hozzáférésünk. A szöveg hangsúlyozottan írástudatlan elbeszélője ugyanis más adottságainak érzékennyé válásának, például kifinomult hallásának és megfigyelőképességének köszönhetően mégis olvasni tud a besúgók, kollaboránsok és rendszerellenes összeesküvők látható és láthatatlan, írott és íratlan sorai között. A túlélés egyetlen taktikájaként ő is megtanulja „úgy olvasni a világot, mintha minden valami mást rejtene maga mögött, mintha semmi nem az lenne, ami, hanem az, ami akár lehetne is, valami más, jelkép, sok jelképnek a halálos, összetett rendszere.”
Egy végtelenül érett pályakezdés első nagy lépése az Ostoba, amely a megérdemelt szakmai figyelmen túl – a szerző idén decemberben elnyerte a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat – remélhetőleg a szélesebb közönség számára is ismertté teszi Hegedüs Vera nevét, aki regényében a nevek és az egyértelmű referenciapontok tudatos mellőzésével is láthatóvá, felismerhetővé tudja tenni egy arctalan, elnyomó hatalom embertelen, mégis ijesztően emberi arcát. Ezáltal pedig lényegtelenné válik, hogy a csak halványan körvonalazódó időkereten belül, és a meg nem nevezett ország sorsán keresztül saját történelmünket olvassuk-e. (Bajnai Marcell)
Frank Herbert: Dűne (1965)
Talán meglepő választás lehet Frank Herbert Dűnéjével előhozakodni, de (miközben Kollár Klemecz László Öreg bandája is abszolút állhatna itt) végül mégis a legendásként és kultikusként számon tartott opus mellett kell kitartanom. Annak ellenére ugyanis, hogy az idei évem első (még januári) olvasmánya volt, a mai napig a legváratlanabb helyzetekben idéződnek fel bennem a történet mozzanatai, a karakterek árnyai, nyelvezetének olykor hipnotikus erejű hömpölygése. Mondom mindezt úgy, hogy sem a Star Warshoz, sem más sci-fikhez nincs különösebb vonzódásom, és a lehető legkommerszebb módon, az új filmfeldolgozás hullámain felbuzdulva kezdtem bele a könyv olvasásába.
Herbert 1965-ben megjelent regénye (majd később regényfolyama) azonban nem véletlenül kapta meg a Hugo- és a Nebula-díjat, és vált a scifik alapművévé. A világ, Arrakis bolygója, amelyet felépít, a társadalmi rendszer, amelyet működésbe hoz, a fűszer, amelyet minden mozgatórugójává tesz, egy olyan részletgazdag és kidolgozott univerzummá áll össze, amelybe könnyű beleveszni. Ráadásul jelenkori olvasóként csupa izgalom felfedezni azokat a rejtett vagy egészen nyilvánvaló mozzanatokat, amelyeket a sci-fi műfaja, illetve a popkultúrába beépülő filmek sokasága forrásként használt és magáévá tett az évtizedek során. A Dűne mindemellett átgondolt és következetes filozófiai és vallási rendszerre épít, rámutat az uralkodói rendszerek működésére, a térítő vallások agressziójára, a kiválasztottá válás dilemmáira, a próféciák és a tömegmanipuláció közti határvonalak kérdésességére. Mindez pedig talán még azok számára is vonzóvá teheti, akik inkább a valós, mintsem a kitalált világok történeteiben mozognak szívesen. (Markó Anita)
Jonathan Franzen: Keresztutak
Végy egy középosztálybeli, tradicionális értékrend szerint élő családot, nézd meg közelebbről, és máris kiderül, hogy minden boldog család a maga módján boldogtalan. Lényegében erről szólnak Jonathan Franzen regényei. A Keresztutak (korábbi kritikánk itt) talán nem a legjobb ezek közül, talán nem mozog olyan otthonosan a lelkészek és templomba járó kisvárosi amerikaiak körében, mint a sikertelen írók, félalkoholista feleségek vagy cinikus szakácsok világában, de a lényeg itt is ugyanaz. Kinek van igaza? Kinek az álláspontját értjük meg, kinek a gondjait érezzük át leginkább? Senkiét. A kispolgár és a kozmopolita ugyanúgy saját korlátainak rabja, aztán ezen vagy túljut vagy nem. És ha igen, az is inkább olyan, mint túlélni egy kakasviadalt: megtépázva, a büszkeségtől és illúzióktól megfosztva kell számba venni a további lehetőségeket.
A Keresztutakban a Hildebrant család hullik darabjaira szép lassan a hetvenes évek elején. Russ, a családfő hivatásában és férfiúi mivoltában is kételkedik, a labilis Marion fiatalkori szerelmét keresi, miközben súlyos titkot őriz. Legidősebb fiuk, Clam Vietnámba menne az egyetem helyett, lányuk, Becky szerelmes, aminek komoly következményei is lehetnek, Perry pedig egyszerűen zseni, annak minden előnyével és kínjával. Amellett, hogy szembe kell nézniük egyéni sorsuk alakulásával, azt is meg kell élniük, hogy saját ideáik porba hullanak. És ez már nem a családot, hanem az egész amerikai társadalmat sújtó csapás. (F. Szabó Emese)
Czakó Zsófia: Szívhang (2022)
„Amitől féltem, megtörtént.” Milyen az, amikor egy boldog várandós nő egyszer csak a borsodi kórház nőgyógyászati osztályán találja magát? Milyen „kaparásra” felkészülni a C (azaz a cigány) szobában, ahol a legtöbben (többnyire önszántukból) a sokadik abortuszukra várnak? A szerző, mint narrátor az állami egészségügy rendszerében csak egy arc és név nélküli beteg, egy lehetőleg minél gyorsabban megoldandó probléma. Miközben végigkövetjük a kórházi várakozásokkal és szorongásokkal teli idő visszaemlékezéseit, a történetet időnként megszakítva megismerhetjük a műtét utáni termékenységi praktikákkal teli hétköznapokat, a magánegészségügy világát és a következő várandósságot kísérő kéretlen jótanácsok tömkelegét.
Czakó Zsófia megrendítő könyve szívbe markoló, őszinte vallomás, mely betekintést ad egy nő testének és lelkének egyik legintimebb periódusába. A finom humorú, néhol ironikus szöveg végtelenül hiteles, hisz’ valóban vele történt meg mindez. (Interjúnkat a szerzővel itt olvashatják, melyben élményeiről, írói nézőpontjáról és a gyermekvállalás nehézségeiről beszélgettünk.) Mindemellett remek társadalmi látlelet, kórházi jelentés a valóságról és némi pillanatkép egy középosztálybeli pár vidékre költözéséből.
„Négy terhességből egy vetéléssel végződik.” És ez ma sokak számára még mindig tabunak számít, erről a tényről még mindig nem beszélünk eleget. De Czakó Zsófia a könyve által tett arról, hogy ez ne így legyen. (Czenkli Dorka)
