„22 színész, 60 táncos, 30 gyerekszínész, 20 dal, tűzijáték, artisták, 300 négyzetméter ledfal, 700 négyzetméteres színpad: minden idők leggrandiózusabb előadását 2020. augusztus 20-án az Erkel Színházban mutatjuk be!” – írták a Puskás, a musical című előadás beharangozójában (kritikánk a 23. oldalon olvasható), amelynek bemutatója csak a járványhelyzet miatt nem az eredetileg tervezett helyszínen, a Hősök terén volt. Mondhatnánk rá, hogy ilyet még nem látott a világ, de ez nem igaz. 37 évvel ezelőtt hasonló szuperjelzőkkel harangozták be a Miért bántják a magyar futballt, avagy te is totóztál, haver? című előadást, és mivel már elővételben több tízezer jegyet eladtak, egyértelmű volt, hogy addig példátlan színházi esemény elébe néz a hazai közönség. Így is lett, csak éppen nem úgy, ahogy azt a rendezők elképzelték.
Kéne egy színház
Nagyot fordult a szocialista gazdaság 1982-ben. Egy törvényerejű rendeletnek köszönhetően lehetővé vált, hogy a rendszer addig épphogy megtűrt elemei, a maszekok nagyobb mozgástérhez jussanak, mi több, gazdasági munkaközösségek (gmk-k) megalakulásával olyan törvényes magántársasági forma jöjjön létre, amelyről nem nagyon lehetett olvasni a Lenin-összesben. A katasztrofális gazdasági helyzetben a szükség szülte megoldás nyomán vállalkozások sokasága alakult – a legismertebbekké a magántaxisok váltak –, de a lehetőséggel megpróbáltak a kulturális területen működők is élni, például az Omega együttes – immár gmk-ként – stúdió- és hangosítási szolgáltatásokba kezdett. A legnagyobb feltűnést azonban Karinthy Márton rendező és Harsányi Gábor színművész keltette, akik Hököm Színpad néven (utalva Karinthy Frigyes Hököm-színház című művére) magánszínházat alapítottak 1982-ben, amely kisszövetkezeti formában, állami támogatás nélkül próbált boldogulni.
Első előadásuk 1983 januárjában a Vuk volt, majd két egyfelvonásos, Karinthy Ferenc Gőz és Hubay Miklós Zsenik iskolája című darabjai. A sikeres előadások helyszíne a Corvin mozi, illetve a Kaffka Margit (ma Szent Margit) Gimnázium díszterme volt, s Harsányiék további premiereket ígértek főleg hazai szerzőktől. Ekkor még úgy tűnt, hogy a gimnáziumi színpad lesz az állandó játszóhelyük, mivel az iskola is hajlandóságot mutatott erre. Emellett tervbe vettek egyéb műv.-házas, vidéki fellépéseket.
De néhány hónappal később kiderült, hogy már teljesen más léptékben gondolkodnak a Hököm Színpad gazdái. Míg a kezdeti bemutatóik kevés szereplős kamara-előadások voltak, a május közepére meghirdetett premierjükön az ellenkezőjéről volt szó: lélegzetelállító mutatványt és nagyszabású szuperprodukciót hirdettek. Azonban a hazai szerzőt illetően következetesek maradtak: Végh Antalt kérték fel, akit a „magyar irodalom fenegyerekének” volt szokás akkoriban emlegetni, pedig vállaltan munkásíró volt, és egy pillanatra sem kérdőjelezte meg a szocializmus létjogosultságát. Végh 1974-ben vált botrányszerzővé, akkor jelent meg a labdarúgás disznóságait taglaló riportkönyve, a Miért beteg a magyar futball?, a példányokat pillanatok alatt elkapkodták, és akadtak, akik képesek voltak 1000 forintot (félhavi fizetést) is megadni érte a feketepiacon. A könyv ismételt piacra dobására csak hét évvel később került sor, amikor Végh immár magánkiadásban jelentethette meg a 90 perc című kisregénnyel és a Szép volt, fiúk! című színművel kibővítve hírhedt munkáját. Noha e kötet sikere nem volt a ’74-es kiadásához mérhető, vert akkora hullámokat, hogy a Hököm Színpad vezetőinek megmozgassa a fantáziáját, ráadásul ugyancsak a témába vágott, hogy 1982-ben a rendőrségnek sikerült olyan különféle csoportokat leleplezniük, amelyek meccseket vásároltak meg, és így hatalmas összegeket kaszáltak a totón. A rendőrségi vizsgálat három hónapig tartott, a nyomozók 40 focicsapatot kerestek fel, 130 embert hallgattak ki, köztük 8 játékvezetőt. Az NB II-es csapatok harmada volt érintett a bundabotrányban, de csak a „szervezőket” ítélték el (a legismertebb Molnár Tibor szekszárdi háztartási alkalmazott, a „totókirály” volt), az érintett játékosokat, játékvezetőket nem.
Karinthyék úgy gondolták – és nem is alaptalanul –, hogy ha a totóbotrányról íratnak egy darabot Végh Antallal, amit az akkor átadott 10 ezer fő befogadására alkalmas Budapest Sportcsarnokban mutatnak be, akkora bevételre tehetnek szert, amelyből akár saját színházépületre is futja. Elképzeléseik szerint a Miért bántják a magyar futballt, avagy te is totóztál, haver? című produkcióban a színházat, a sportot és a revüt akarták összeboronálni, ami képtelenségnek tűnik, de ha abból indulunk ki, hogy a Kádár-korszak egyik legjelentősebb, évente megrendezett szórakoztatóipari attrakciója a Színész–Újságíró Rangadó (SZÚR), egy amatőr focimeccs volt a Népstadionban, 70 ezer fizető nézővel, amely előtt neves színművészek és haknisták adtak esztrádműsort hatalmas sikerrel a futópályán haladó teherautók platóján, nem is tűnt a Hököm Színpad ötlete halva született elképzelésnek.
Parasztok és intellektuelek
„Új műfajjal próbálkozunk, nagyon izgat, milyen lesz a hatása, hogyan szólal meg. A nagy tér nem tesz lehetővé cizellált megoldásokat. Ellenkezőleg, harsányságot, éles váltásokat igényel. Szimultán jelenetek folynak majd a pályán, a kispadon és a tribünön. Az úgynevezett alantas, megvetett műfajok, amelyekről vállveregetve szoktak beszélni, itt funkciót kapnak” – próbálta magyarázni Karinthy Márton a Film, Színház, Muzsikában, hogy mire számíthat a közönség. Ugyan elképzelni még így sem nagyon lehetett, hogy mire gondol, izgalmasnak tűnt a dolog, a fellépők névsora pedig további izgalmakat ígért: Esztergályos Cecília, Agárdi Gábor, Juhász Jácint, Koncz Gábor, Szombathy Gyula mellett focista öregfiúk, Géczi István, Branikovits László és Povázsai László, valamint Horváth Pista, a kor szerfelett népszerű nótaénekese, illetve Vörös Kálmán és népi zenekara is a színlapra került. „De bemutatunk néhány ifjú tehetséget is. Megjelenik a két csapat vezetősége, a hangadó drukkerek, a bíró. A színjátékot a szpíker irányítja, azaz Harsányi Gábor” – tette hozzá Karinthy, bár az is kiderült, hogy alig egy hónappal a bemutató előtt még el sem kezdődtek a próbák, mert „drága a próbaidő”.
De elkészült az esemény plakátja, a fotómontázson egy futballista sportszára 500 forintosokkal volt teletömve. Végh Antal is megszólalt, és ő ugyan nem emlegetett „alantas, megvetett műfajokat”, de azt elmondta, hogy nem olyan szabványdarabot írt, amelyben „drámai összecsapásokon át jellemek bontakoznak ki”.
„A játék kerete két félidős futballmérkőzés, ahol is a parasztok és az intellektuelek csapata méri össze erejét. De azt is mondhatnám: morálját” – jelentette ki Végh, és hozzátette azt is, hogy meggyőződése szerint a hazai sportvezetők is „a morál érvényesítésére törekszenek”. A műsorfüzetben pedig ez állt: „Izgalmas rangadó, a bundázók, a totózók és a tiszta, sportszerű játékosok véres küzdelme a győzelemért. Nagy a tét: kinek lesz meg a 13+1 a totón és ki jut be az NB I-be? Humor – Zene – Futball”. A nyolc előadásra elkapkodták jegyeket – ez majdnem 80 ezer fizető nézőt jelentett.
Ilyen beharangozó után nem csoda, hogy a május 21-i premiert (a délutáni és az esti előadást) hatalmas érdeklődés kísérte, de a visszaemlékezések alapján, a közönség mindössze annyiban vette a lapot, hogy percek alatt felismerte: ritka alacsony színvonalú bóvlit próbálnak rásózni. Már délután is sokan visszakövetelték a jegyük árát, az esti előadást pedig már be sem tudták fejezni, az ordibálás és paradicsomdobálás miatt. A nézőtéren állítólag akkor szakadt el a cérna, miután a – szponzorációt akkor még hírből sem ismerő – nézőknek „bundasorsolás” ürügyén (erre külön jegyet kellett váltani) egy több mint 15 perces beszámolót kellett végighallgatniuk a bundát felajánló Bizományi Áruház Vállalat működéséről és eredményeiről.
Viperafészek
A félbeszakadt előadás után a színikritikusok mégis lelkesedtek. No, nem a látottaktól, hanem a ténytől, hogy Kádár szocializmusában igazi színházi bukás történt, pontosabban, hogy történhetett. Elsősorban persze a közönséget ünnepelték, de a demokrácia győzelmeként beállítva, hogy nálunk ilyet is lehet. „Botrányra számító, gyors és felelőtlen pénzszerzési szándék bukott meg a közönség ízlésén. Egy olyan vállalkozás, amely minden részletében, függetlenül a neves vagy Kossuth-díjas résztvevőktől, híján volt a legcsekélyebb művészi elképzelésnek” – írta az Esti Hírlap, azt sugallva, mintha kizárólag a közönség ízlésén múlott volna a bukás.
Azt a Hököm Színpad vezetői is elismerték, hogy „rosszul mérték fel” a célközönséget, Karinthy szerint az volt a legnagyobb baj, hogy összeeresztették a színházba járókat a szurkolókkal, mindkét csoport igényeit szerették volna kielégíteni, de azok végül sem színházat, sem meccset nem kaptak. A direktor ezt úgy foglalta össze, hogy „a vállalkozás meghaladta erőnket”, a kritika pedig így: „sok ósdi vicc és rengeteg ízléstelenség mellett deréktájon aluli részekre vonatkozó célzások, mi több, mozdulatok és megnyilvánulások voltak”. De Végh Antal is megszólalt, aki igyekezett minden felelősséget a Hököm Színpadra hárítani. Elmondta, hogy a próbán milyen nagyon összeveszett Karinthyékkal, amikor látta, hogy azok kiherélték a darabját, pedig fantasztikus ötletei voltak. Például olyan disszidens focisták hazacsábítását kapacitálta, mint Kű Lajos és Varga Zoltán, meg hogy a falusi csapat ellenfele egy „sztárcsapat” legyen, míg egy cigányzenekar és egy beatzenekar „felelget egymásnak”. „Ha valakit rászedtek ezzel a produkcióval, akkor az elsősorban én vagyok” – mondta Végh a Magyar Ifjúságnak, de elmondta azt is, hogy a botrányt szerinte mégsem a nívó okozta, hanem az, hogy „viperafészekbe” nyúltak. „Bizonyossággal állítható: szervezett csoportok dolgoztak a darab ellen. (…) Vannak olyan emberek, akik a Hököm Színpad vállalkozását sem nézték jó szemmel, és engem sem szeret mindenki a futballról írott cikkeim miatt” – jegyezte meg, és ebben az egyben Karinthy Márton is egyetértett vele, mivel ő ugyancsak arról beszélt, hogy a közönség soraiban voltak „hangadók”, akik hergelték a tömeget, előadás után pedig meg akarták verni őt is és Végh Antalt is. „A botrány hírére azóta egyfolytában csörög a Budapest Sportcsarnok telefonja: most még inkább látni akarják az emberek az előadást” – mondta Karinthy, de gyorsan hozzátette: „Bukott produkciót nem engedhetünk tovább, nem lenne tisztességes.” Ennél talán csak az a Népsportban megjelent glossza volt álszentebb, amelyben azt írták: „Ugyan kinek érte meg ez a nyilvánosság előtt művészi formába öntött, a totóügy ürügyén összeeszkábált sport- és futballgyalázás? (…) Miközben vasárnap délelőtt az ETO és a Fradi jó kis meccset játszott.”
Az sosem derült ki, hogy valóban szervezett csoportok rendezték-e a botrányt a Budapest Sportcsarnokban, de igen érdekes adalék, ami a tavaly elhunyt Karinthy Márton egyik utolsó interjújában elhangzott. E szerint Schmitt Pál, aki 1983-ban a Népstadion és Intézményei vezetője volt „rendkívül korrekten azt mondta, hogy csak két nap bérleti díjára tart igényt, az elmaradt előadások napjaiért nem kér pénzt”. Karinthy akkor beszélt arról is, hogy Aczél György megüzente, ilyesmire nincs szükség, de azt is elmondta: „Akkor ismerték meg a színházat, és ilyen szempontból nagyon jó reklám volt.” Végh Antalt sem roppantotta össze a bukás. 1986-ban, a magyar válogatott mexikói blamázsáról írott Gyógyít6atlan? című könyvével a Miért beteg a magyar futball? sikerét is túlszárnyalta, a rendszerváltás után szakmányban írta futballtárgyú könyveit, de 2000-ben bekövetkezett halála előtt még egy Horn Gyulát gyalázó kötetet is kiadott.
