Elsüllyedt szerzők XXXIII.

Operától Bonchidáig

Bánffy Miklós (1873-1950)

Könyv

Grófnak született, és az érdeklődése sokkal szerteágazóbb volt annál, semmint hogy életében és utóéletében ne ítéljék olykor nagyszabású, úri dilettánsnak. Jóllehet, irodalomtörténetünkből éppúgy botorság kifeledni Bonchida urát, akárcsak a magyar szcenika nagyjainak sorából.

"...egy társaságban szóba került Bánffy Miklós. És mondja az egyik: a volt intendáns?

- Nem, Kisbán, a költő.

- Dehogy költő. Az festő, kérem.

- Téved, tudtommal szobrász.

- Ugyan, kérem, az a volt külügyminiszter.

- Na hallja, ez jó. A minap láttam tőle egy kriminális darabot."

Az 1920-as évek közepén ezekkel a sorokkal próbálta jellemezni Bánffy Miklós sokoldalúságát a ma már méltán elhalványult emlékezetű sajtónagyság, Rákosi Jenő, s bár e felsorolás sem nem pontos, sem nem teljes, azért igen jól érzékelteti azt a masszív észlelési zavart, amely Bánffy jószerint teljes működését végigkísérte.

Pénz, paripa, tenger

Bánffy Miklós a sokágú Bánffy família két ágának szervezett találkozásából, gróf Bánffy György és báró Bánffy Irma házasságából született 1873-ban, Kolozsváron. A magyarországi arisztokráciától sokban elütő mentalitású erdélyi főrendek egyik leggazdagabb családjába, ahol értelemszerűen kijárt a gyermeknek egy Angliából hozatott nevelő, s ahol a tanulást heveny mulatozással elegyítő serdülő- és ifjúkort minden szégyen nélkül színesíthette egyesztendőnyi családi gondnokság. Államtudományi doktorátus, lóimádat és az erdélyi táj szerelme, sok utazás, s persze a korban ugyancsak magától értetődő karrierirány: 1901-ben képviselővé választatják Bánffyt, majd 1906 és 1910 között Kolozsvár és Kolozs megye főispáni tisztét töltik be a szövetkezeti mozgalom népszerűsítését zászlajára tűző fiatal főúrral. Aki mindeközben ügyesen rajzol és fest, hébe-hóba zenét szerez, s ami a legfőbb: ír. Ír, méghozzá álnév alatt, mint Kisbán Miklós. Az egyszerre distanciázó, ám a valós személyt mégis felfedő név öntudatos gesztus: lemond az irodalom szent berkeiben vizitelő "gróf úrnak" kijáró hivatalos elnézésről, de felvállalja rangjának ódiumát. Hiszen Bánffy alkalmasint már ekkor felismerte a tényt, miszerint "a cím [...] mindig dilettáns-gyanúba hozza az embert".

1906-ban jelenik meg első drámája, a Naplegenda, amelyet hiába ajándékozott meg rövid elismerő méltatással Ady Endre, ma már alig érdemes a figyelmünkre. Hosz-szabb őstörténeti jelenet a mítosz születéséről, s arról, hogyan köszönt a világra a bronzkorszak: hatalomváltással és a női szív elhódításával, valamint némi szépelgő szecesszióval. A történeti érdeklődés azonban nyugtázandó, s a második színmű, bár összességében szintúgy sikerületlen, már jóval érdekesebb. Az 1912-es Attila-dráma, A Nagyúr ugyanis előjátékában és teljes első felvonásában valódi légkört teremt, amely nem csupán a népvándorlás káoszát, egymás mellé sodort népeit és egyéneit mutatja, de a Rettentő Nagy Úr nyomasztó és félelmetes egyéniségét is tehetséggel érzékelteti a közönséggel. (A Nagyúrt ugyanis - a Naplegendával ellentétben - már játszották is a korban, méghozzá némi sikerrel, s utóbb, az ezredforduló táján rádiójáték formájában is előadták.)

Kékszakállú, Herczeg

A mából bizonyosan fontosabbnak tetszik azonban Bánffy novellaírói indulása, az 1914-es A haldokló oroszlán. Ezen a terepen a szerző komoly ellenérzésekkel került szembe a kezdetektől: sokan arisztokratikus hanyagságot véltek felfedezni Kisbán szövegeiben, s a szerzőt főúri Herczeg-epigon gyanánt azonosították. Kétségtelen, a kötet egyenetlen színvonalú, és Bánffyt valóban - amúgy igen sok más művében is - jellemezte némi stiláris nonchalance, ami a szóismétlések gyakoriságában és egyéb apró fésületlenségekben is felismerhető. Az is igaz, hogy Bánffy novelláiban nem tartózkodott az ilyesforma szentenciáktól: "Furcsa dolog a könny. Tele van a tenger keserűségével, de benne játszik az örök kiengesztelődés tarka szivárványa." Csakhogy Bánffy kísérletező kedve, történeti és képzőművészeti látóköre jókora nyereséget jelentett e szövegek számára: akár a - némi túlzással Borgest előlegező - áltörténelmi és rejtélyes elemekkel gazdag novellákra, akár az Erdélyben játszódó realista írásokra gondolunk. S legalább két novella a legszigorúbb mérce szerint is nagyszerű: a Farkasok, amely mesterien végigvitt párhuzama (ember-farkas), feszes szerkezete és havasi levegője révén utóbb Örley István számára egyenesen a Barbárok párdarabjának tűnt, valamint A császár titka, amelynek szűk tíz lapján ott sűrűsödik A Nagyúr legértékesebb vonulata, megtoldva a szenvtelen előadásmód könnyed fegyelmével.

Amikor e novelláskötet megjelent, gróf Bánffy már az állami színházak, azaz az Opera és a Nemzeti Színház intendánsaként működött. Méghozzá ritka sikerességgel: Hevesi Sándort felkarolva, a színházi klikkeket letörve, saját díszlet- és jelmeztervezői tehetségét kibontakoztatva. Valamint megismerkedve a Nemzeti Színház nem szép, de nagyasszonyi kisugárzású tragikájával, Váradi Arankával, aki előbb leánygyermekének anyja, majd jóval később, 1939-ben Bánffy felesége lett. S ami a gróf intendánsi ténykedésének nyilvánvalóan legfontosabb mozzanata volt: színpadra segítette előbb A fából faragott királyfit, azután pedig A kékszakállú herceg várát. Sokkal több volt ez, mint felvilágosult vezetői döntés, hiszen Bánffy nemcsak a Bartók iránt ellenséges sajtóval helyezkedett szembe, de a díszletek és jelmezek megtervezéséről is maga gondoskodott, s hozzá zsebből fizette ki a zenekari többletpróbák költségeit is.

Koronázás és királypuccs

Intendánsi szerepében találta meg Bánffyt pályafutásának egyik legkülönlegesebb feladata, az utolsó magyar király, IV. Károly megkoronázásának főrendezői tiszte is. Rendezése révén e koronázás legemlékezetesebb mozzanatává az vált, hogy a Mátyás-templom ragyogó közegében a világháború hősei, vagyis az aranysarkantyús lovaggá avatásra érdemesített rokkantak is megjelentek - csukaszürkében, mankókkal, egy életre megnyomorítottan. 1932-es, Emlékeimből című visszatekintésében Bánffy utóbb takarékosságában is remek leírását adta e jelenetnek, s a koronázás egész aktusának, ráadásképp valósággal tragikomikus epizóddá növesztve a királyi pár előtt bemutatkozni vágyó úrhölgyek egész napos kálváriáját: étlen-szomjan várakozva, romlásnak indult toalettekkel, s végül futólépésben a kimerült és elutazni vágyó Károly és Zita elé hajtva.

Az Emlékeimből jócskán irodalmi értékű, roppant érzékletes és majdnem egészében hiteles beszámolójának köszönhetően ismerhetjük meg Bánffy 1918-19-es élményeit is. Károlyi Mihály hajdani gyermekkori pajtása nem szimpatizált az őszirózsás forradalommal (bár ő is felesküdött a Nemzeti Tanácsra, akárcsak az ekkoriban az Alcsúti vezetéknév felvételét fontolgató József főherceg), s inkább a másik ismerős arisztokrata, az ugyancsak erdélyi gróf Bethlen István irányával tartott. Még Károlyi elnöksége idején kapott engedélyt és részben felhatalmazást arra, hogy Svédországba utazva próbáljon Magyarország iránt rokonszenvet kelteni, s egyszersmind tájékoztatni a világot a bolsevikok által jelentett veszélyről. A könnyed elbeszélésű, helyenként úrlovasi szemléletű visszaemlékezésből kiolvashatjuk e küldetés teljes céltalanságát: végül okafogyottá is válik a kijelölt úti cél elérése, s Bánffy tanyát üt Hollandiában, és elmerül festészeti tanulmányaiban, hogy majdan arcképfestőként teremthessen magának új egzisztenciát. Itt éri Bethlen riasztása, s Bécsbe visszatérve már tanúja is lehet azoknak a megrendítően groteszk jeleneteknek, amelyek a különféle színezetű emigránsok és persze a tanácsköztársasági képviselők között lezajlanak. (Az ún. brucki puccs szánalmas akciójának leírása különösen erős szakasza e műnek.) Bánffy épp e visszaemlékezésében fogalmazza meg a dolgokra és emberekre minden indulat nélkül, bár tagadhatatlanul kissé felülről tekintő világlátásának helytálló sommáját: "Az elfogulatlanság nem érdem, de természet dolga. Ezt a bizonyára született vagy öröklött hajlamomat az is öregbítette, hogy egész pályámon legkülönbözőbb dolgokkal foglalkozván (ami igen nagy hiba!), sokféle-fajta emberrel kerültem bizalmas viszonyba, kiknek gondolatvilágát megismerni, magamat abba beleképzelni különös örömömre szolgált mindig. Tán az írónak hajlama ez. Emberi adatgyűjtés."

A Bethlennel való szoros összeköttetés ténye, valamint Bánffy nyelvismerete és eltagadhatatlan nagyvilágiassága magyarázta, hogy 1921 áprilisában ő lett Bethlen kormányának első külügyminisztere. Másfél éves, eseményekben gazdag miniszteri működése időtartamára esett a nevezetes soproni népszavazás, Magyarország belépése a Népszövetségbe, valamint a második királypuccs. Bánffy, aki - Bethlenhez hasonlóan - zsigerileg "erdélyi politikus" volt (azaz mindenkor késznek mutatkozott indulatok nélkül, de a fortélyoktól nem tartózkodva, a pillanatnyi lehetőségekhez igazítani akcióit), francia, csehszlovák, román és szovjet irányba egyaránt merészen tájékozódott. Miniszterségének legérdekesebb emléke azonban egy karikatúragyűjtemény, amely a Bánffy által végigült diplomáciai értekezleteknek köszönhette a létét, s amelyben a magyar külügyér a korszak megannyi politikusát megrajzolta, szovjet népbiztostól angol miniszterig.

Erdélyi kastély

Gunyoros látásmódját, immár miniszteri hivatalviselésének hónapjain túl, 1926-ban, a Renaissance Színházban bemutatott társadalomkritikai szatírjáték, a paprikajancsi-regiszterben vezetett Maskara is jelezte. Újra előadni alighanem kudarcos vállalkozás lenne, ám újraolvasni érdemes e munkát, főleg a húszas évek mentalitástörténetének jobb megismerése céljából. E színdarabhoz közel esett Bánffy életművének bizony-nyal leghumorosabb alkotása, a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (1931), ám nem csupán az életrajzi kronológia, de ez utóbbi mű megszületését magyarázandó is közbe kell vetnünk a gróf életének nagy fordulópontját. 1926 nyarán ugyanis Bánffy visszatért Erdélybe, a Ferdinánd király kezébe letett esküvel felvette a román állampolgárságot, s megtelepedett a román földreform következtében tizedére apadt Bánffy-birtok székhelyén, Bonchida történelmi kastélyában. Váratlan visszatérése, bár a politikában való részvételtől tízévnyi tartózkodásra tett fogadalmat, igencsak felkavarta az erdélyi magyar közéletet, s a megjelenését kísérő gyanakvás motiválta az említett Memoriálé megszületését is. Ez a munka is maskarát visel, hiszen a szöveg igazi stílparódia a 17. század magyarságának modorában, önmagában gyönyörködő játékossággal. A sosem élt Fortéjos Deák Boldizsár történeteit már maga Bánffy is jótékonyan eloldotta saját személyes sérelmeitől, az erdélyi politika kisszerűségeitől, s bizonnyal ma még kevésbé fontos a szövegek mögött rejlő előkép visszakeresése. Annál érdekesebb a nyelvi játék vaskos humora, a jelenre nyelvet öltögető, archaizáló szövegek keresett és mégis lendületes irálya, amely, lám, nem a pénteki Élet és Irodalommal köszönt be literatúránkba.

Bánffy Erdélyben hamar a kisebbségi kultúra főalakjává vált: az Erdélyi Helikonnal, a kolozsvári napilap, az Ellenzék tulajdonlásával, a mecénási szerepvállalással, s persze az Erdélyi Szépmíves Céh körül kifejtett - részben könyvillusztrátori - tevékenységével. Erdélynek adózott Bánffy harmincas években megkezdett főműve, az Erdélyi történet trilógiája is, amely Dániel próféta ótestamentumi könyvéből vette - talán túlságig nagyralátó - címeit: Megszámláltattál... (1934), És hijjával találtattál... (1937), Darabokra szaggattatol... (1940). A történelmi Magyarország összeomlásának előzményeit erdélyi és arisztokrata szemszögből előadó regényfolyam a kétkötetes első rész megjelenésének pillanatától megosztotta az értékelőket, s az ítéletek markáns elkülönbözése máig kimutatható. "'excellenciája romot épít" - fogalmazott az egyik erdélyi bíráló, míg Nagy Lajos szociografikus beszámoló gyanánt méltatta az arisztokraták életébe betekintést nyújtó regényt. Erdélyi Háború és béke, A párduc sokszoros terjedelmű párdarabja, vagy épp Justh Zsigmond Fuimusának kései folytatása - a jobb-rosszabb párhuzamok egész serege kínálkozik a mai olvasó számára, ha a békebeli magyar arisztokrácia e körpanorámáját értelmezni kívánja. Az itt grófi nevét feltüntető szerző két alakmása, a Bánffyhoz hasonlóan IV. Béla nádorától leszármaztatott Abády Bálint (Tamás Gáspár Miklós találó megfogalmazásával: zseb-Széchenyi) és a művészi hajlamú, ám züllésbe süllyedő Gyerőffy László páros portréjánál meg Abády nagy szerelme, Milóth Addy ábrázolásánál valóban sikerültebbek a szerzőnek kézre eső társas jelenetek: a bál, a vadászat, a kaszinó, a lóversenytéri Király-díj leírása. S amenynyire kevéssé érdekfeszítő ma már az 1904 és 1914 közé eső évek parlamenti eseményeinek és egyéb napi szenzációinak 1934-40 tájáról való elismétlése és értelmezése, annyira figyelemre méltó ennek az arisztokrata- és férfiregénynek a politika helyszíneit és hangulatait megfestő lendülete.

Bánffy a trilógia befejezését követően sem vált hűtlenné az íráshoz, noha 1939-től ismét politikai szerep várt rá. ' lett ugyanis az úgynevezett Magyar Népközösség elnöke a román királyi diktatúra által létrehozott Nemzeti Újjászületés Frontján belül, hogy aztán a II. bécsi döntést követően visszatérjen a magyar felsőház tagjainak sorába, 1943-ban pedig a román és a magyar kiugrási kísérlet öszszehangolásáról folytasson titkos és sajnálatosan sikertelen tárgyalásokat. Ezekben az években írta Tannhäuser és a kis princessz című háborús novelláját, amely aztán egészen minimális változtatással, Bűvös éjszaka cím alatt immár kisregényként jelent meg 1947-ben: a gothai almanach fanyar megmosolygásával és némi korántsem időszerű szerelmi tematikával a történetbeli partizántámadás sűrűjében.

Ia-Ia országban

A történelmi és egyszersmind a fiziológiai idő ekkor már jócskán Bánffy ellen dolgozott. Bonchida leégett, vagyona odalett, s Erdélybe visszatérve kolozsvári otthona is mind kevesebb szobára korlátozódott. (Pesten pedig a felesége kényszerült elkótyavetyélni azt a Reviczky utcai Bánffy-palotát, ahol egykor az agyműtétéből lábadozó Karinthy az Utazás a koponyám körült írta.) Írásai is erőtlenné váltak, és mondhatni, lógtak a levegőben. A háborúellenes irányú, a mesebeli Ia-Ia országban a negyvenes évek Horthy-Magyarországát megidéző Az ostoba Lit (1946) még előadták Kolozsvárott, de már az Utunk hasábjaira keveredő szerző merőben anakronisztikus rovata, a régi anekdotákat újrahasznosító Beszéljünk semmit! pár írás után megszűnt. Az egykori nagyúr további munkái pedig, köztük egy Leonardo-kép ellopása körül bonyolódó, gyöngeségében is bájos szerelmi kisregény (Milolu), már hosszú évtizedekre kéziratban maradtak. 1949-ben aztán a roskatag Bánffy végleg elhagyta Kolozsvárt, hogy Pestről már csak a maradványai jussanak vissza a házsongárdi temető családi kriptájába.

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.