Már csak azért is, mert mindkettő a férfiakról, a férfiasságról, pontosabban a férfilétről szól, és mindkettőt nő rendezte. Micsoda évadzáró gesztus! Azonban két előadás nem is különbözhetne ennél jobban egymástól, és nem arról van szó, hogy az előbbiben sok a nő és kevés a férfi, az utóbbiban pedig pont fordítva – a súlycsoport is más. Az Ithaka szellemes, nagyjából következetesen végigvitt és helyenként (férfi és nő számára is) fájdalmas dekonstrukciója Odüsszeusznak és a hozzá kapcsolódó férfiszerepeknek, az Ürgék jó esetben is csak kedélyes anekdotázás.
A Kamra előadásának rendezője, Pelsőczy Réka és a dramaturg, Török Tamara férfiakkal készítettek interjúkat: férfitörténeteket kerestek, és az így kapott szövegekből gyúrtak össze öt olyan alakot, akiket aztán a Katona öt férfiszínésze testesített meg. Az ötlet már-már meghatóan szimpatikus, úgy meg különösen, hogy nagy hangsúly esik az idősödő férfiakra. Így azt vártam volna az előadástól, hogy a megszokottól eltérő szemszöget kínál fel. Mert ami pusztán az élettörténeteiket, a róluk való beszédet illeti, a férfiak köszönik szépen, jól vannak, tele van velük, ha már a színháznál tartunk, a drámairodalom, és a világ leírásában, megismerhetővé tételében is elsősorban ők tevékenykedtek.
Az Ürgék azonban nem kínál fel szokatlan szemszöget: a történetek közhelyesek, és nagyobb részük kocsmai adomázgatások alkalmával, sőt nagyobb családi összejöveteleken is elhangozhatna. Szó se róla, sört kortyolgatva szívesen meghallgatom a haverom sztorijait a Brazíliába szökött életművész negyedfokú rokonáról, de a színházzal kapcsolatban ennél magasabbak az elvárásaim, főleg a Katonában. Ráadásul az egész előadásra rátelepedett az a Pelsőczyvel készült interjú, amelyben a rendező a #metoo jelenséget a férfiak kiherélésével azonosítja, és nagyon aggódik értük. Így a darab óvatossága, sőt a téma teljes figyelmen kívül hagyása akarva-akaratlanul is a #meetoo-hoz való hozzászólásként értelmeződik. Pedig mennyivel egyszerűbb és logikusabb lett volna a #metoo-ról csinálni színházat – talán még azoknak a szempontjából is, akik teljesen ellenzik vagy annak vadhajtásaival azonosítják a mozgalmat. Sőt megkockáztatom, egy ilyen előadás is lehetne férfiközpontú vagy szólhatna a ló túloldaláról, a zaklatással igaztalanul vádoltakról – az biztos, hogy végre közelebb kerülnénk egy olyan értelmes párbeszéd lehetőségéhez, amely újrarajzolhatná a határokat. Mert ettől most még messze vagyunk.
De az Ürgékkel az ún. férfisorsok könnyű kis kuplékkal felkavart állóvizében lubickolunk, meg egy kicsit a sörben és a whiskyben, hiszen hol máshol lennénk, mint egy kocsmában. A retró díszlet a nyolcvanas évek budoárhangulatát idézi, és a keret szerint férfi a férfival iszogat és beszélget. Pontosabban monologizálnak a családról, a szüzességük elvesztéséről, a szerelmükről, pikánsabb szexuális kalandjaikról, feleségekkel való kapcsolatukról, miközben a színpadon levők figyelmesen hallgatják a beszélőt, mosolyognak vagy egy-egy szusszantással nyugtázzák a hallottakat. Nem a színészeken múlik, hogy a történetek csak a felszínt kapargatják, sőt pazar látvány, ahogy ők így együtt vannak a színpadon, ahogy különböznek és hasonlítanak. Időnként mélységek, elfojtások vagy elhallgatások is felvillannak gesztusaikban, de ezekből nagyon kevés van.
A történetek úgy rendeződnek össze, hogy nagy vonalakban kiadjanak egy karakterhez köthető életutat a máig vagy a halál közelségéig, talán emiatt kerültek bele az előadásba a téma szempontjából vagy önmagukban is érdektelen szövegek. Ujlaki Dénes az idősödő kalandor macsó páncélját ölti magára, Szacsvay László úriemberesen kispolgári, Bán János a szexuális kalandok következményeit keményen megszenvedő apa. A fiatalabb generációt Dér Zsolt és Tasnádi Bence képviseli, az ő alakjaik valamiért jobban körvonalazódnak: az előbbi a bogaras, a magának valóság és a társas kapcsolatok között tipródó értelmiségi, az utóbbi szeretetéhes, traumatizált, sodródó, az élet intenzitására vágyó örök gyerek.
Nők is akadnak az előadásban, ők főleg biodíszletként funkcionálnak. Pálmai Anna vadmacskásan, neccharisnyában, tűsarkúban vonaglik, készségesen italt tölt, mosolyog, rosszall, persze kissé ironizálva, rájátszva a szerepre – dülled a férfiszem, csorog a nyál, hiába, az erősebb nem már csak ilyen. Pálos Hanna más típus: sportosabb, fruskásabb, és nahát, nő létére még szerelni is tud, az előadás végére felaggatja a Naprendszer összes bolygóját a plafonra. A nők sokáig csak néma szereplők, aztán nekik is jut egy-egy monológ: az egyiküknek egy közepesen érdektelen, elegem-van-a-pasimból típusú tiráda, a másikuknak egy valóban megdöbbentő, de az előadásból szerkezetileg kilógó történet titkolt féltestvérekről. Kényszeredettek ezek a jelenetek, mintha a nők csak azért kaptak volna szöveget, mert muszáj.
Akár itt is kezdődhetne egy férfiakról szóló előadás.
Katona József Színház, Kamra, július 8.
