A kőolaj a természet csodája, amely évmilliók alatt jött létre, mi pedig igyekszünk most pár évtized alatt eltüzelni. Az ásványolaj jellegzetessége, hogy a világ számtalan részén előfordul, s bár kémiai összetevőit tekintve kétségtelenül van egy vegyülethalmaz, amely mindegyikben előfordul, mégis számottevők a régióról régióra észlelhető különbségek. Pláne, ha a nem konvencionális – palában, homokban megbúvó – olajkészleteket is ideszámítjuk. De a világ valamennyi kitermelt olajtípusából vígan elő tudjuk állítani a nagyjából ugyanazon szabványoknak megfelelő üzemanyagokat – kerüljenek bár autók, mozdonyok, hajók motorjába vagy repülőgépek hajtóművébe. Legfeljebb a költségek lesznek eltérőek a felhasznált nyersolaj árától, minőségétől függően.
Mi úszik az olajban?
Kőolaj alatt sokféle – alapesetben folyékony, penetráns szagú – folyadékot értünk. Színe, állaga a leggyakoribb sűrű feketétől, sötétbarnától a sárgás-zöldes, majdnem áttetszőig terjed. Akárcsak a földgáz, alapvetően szénhidrogéneket tartalmaz, mégpedig olajtípusról olajtípusra változó arányú keverék formájában. Ezek rendre szerves eredetű, alapvetően szén- és hidrogénatomokat tartalmazó vegyületek, amelyek leginkább a tengerekben élő apró, de összességében nagy tömegű állatok és növények, zooplanktonok és algák levegőtől elzárt (anaerob) átalakulásával jönnek létre. Ínyenceknek elárulhatjuk, hogy léteznek közöttük nyílt láncú és gyűrűs, továbbá telített és telítetlen szénhidrogének, s ez táblázatba rendezve rögtön négy vegyülettípust definiál. A szénhidrogének legfontosabb tulajdonsága, hogy jól éghetők. Azt, hogy milyen módon tüzeljük el ezeket, a halmazállapotuktól, illetve sűrűségüktől (meg persze a párolgáshőjüktől) függ. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az 5-nél kevesebb szénatomot tartalmazó alkántípusú szénhidrogének (metán, etán, propán, bután) szobahőmérsékleten és légköri nyomáson gáz halmazállapotúak, ezért ezeket a földgázban találjuk meg (amely túlnyomórészt metánból áll). A föld mélyén a sokszor jelentős nyomás alatt rejtőző kőolajcsapdákban az olaj nem kevés földgázt is tartalmazhat, ami régebben inkább gond volt (a légkörbe eregették vagy fáklyaként égették el – egyaránt pazarló és szennyező módon), manapság viszont igyekeznek ezt is felfogni és hasznosítani.
A zömmel folyékony (oldott állapotban alapvetően szilárd kátrányféléket is tartalmazó) olajat szét lehet választani különböző frakciók, azaz hasonló forráspontú vegyületcsoportok szerint – köszönhetően annak, hogy a szénatomszám növekedésével arányosan emelkedik a forráspont is. A kőolaj-finomítók ezt a szétválasztást ún. frakcionált desztillációval valósítják meg: a kőolajat felhevítik 280–300 fokra és egy frakcionáló toronyba vezetik, ahol az anyag és a gőzfázis folyamatos érintkezése mellett forráspontjuk szerint válnak szét a különböző frakciók. Ezen eljárások végeredménye lesz a kezdetben butánnal kevert, majd attól elválasztott könnyű- és nehézbenzin, a petróleum (amelynek egy része kerozinként kerül a repülőkbe), a gázolaj, amelyből ugyancsak akad könnyebb és nehezebb, a fűtőolaj, a pakura. Utóbbiakból vákuumdesztillálás, majd a hosszú szénláncú molekulák krakkolása nyomán még nyerhető üzemanyag. A különböző fajta olajokból más és más arányban keletkezik jól hasznosítható üzemanyag, ipari és vegyipari nyersanyagként hasznosítható pakura, kátrány, bitumen. Akadnak olyan könnyű olajok, amelyek 90 százalék feletti arányban alakíthatók át üzemanyaggá, egyes nehézolajoknál viszont ez csak 50 százalék.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
