Sokáig semmibe vették, hogy miattunk melegszik a Föld – vannak, akik ma is így tesznek

A tudomány régóta foglalkozik azzal, milyen erők befolyásolják a hosszú távra jellemző időjárási viszonyok, az időjárási elemek ismétlődése által megszabott éghajlatot. Már a XIX. században is sok mindent lehetett tudni arról, hogy bizonyos légköri összetevők önmagukban is képesek felmelegedést előidézni azáltal, hogy elnyelik és így a légkörben tartják a Föld hosszúhullámú (infravörös) kisugárzásának jó részét – s részben visszasugározva a hőt, jó melegen tartják a Föld felszínét. Ne ijedjünk meg, ez természetes jelenség, sőt ez teszi lehetővé a földi életet is – csak éppen nem kéne mesterségesen túltolni! A francia fizikus-matematikus Joseph Fourier már 1824-ben feltételezte azt a fizikai jelenséget, amit jóval később (1901-ben) Nils Gustaf Ekholm svéd kutató üvegházhatásnak nevezett el. Mellesleg a légkörfizikusok szerint ez nem is jó analógia, elvégre az üvegházban (amely zárt, gázolja a légáramlást, így nem engedi ki a napsugárzás által átadott hőenergiát) nem is azért marad benn a meleg, mint a Föld légkörében. Mindenesetre – a sok pionír szerepet játszó kutató közül még egyet kiemelve – a szintén svéd Svante Arrhenius feltételezte először, hogy az általunk elégetett szén (ebbe mindenféle széntartalmú szerves eredetű anyag is beleértendő) által a légkörbe jutó szén-dioxid koncentrációjának növekedése felmelegedést okoz. Annál is inkább, mert ma már jól tudjuk, hogy a légkörbe került szén-dioxid hosszú időre ott is marad, kumulálódik – ellentétben néhány más, gyors körforgásban résztvevő üvegházhatású összetevővel.

A múlt században (azaz a XX.-ban) egy angol-mérnök-feltaláló, Guy Stewart Callendar a mért meteorológiai adatok, illetve a légköri szén-dioxid koncentráció változása között talált nagyon erős összefüggést: az azóta is róla Callendar-effektusnak nevezett légköri jelenség révén, más faktorokat állandónak tételezve, szinte egyenes arányosság áll fenn a légköri szén-dioxid koncentráció és felmelegedés mértéke között. Jó, ha tudjuk, hogy maga Callendar jótékony folyamatnak látta ezt a melegedő tendenciát, hiszen így legalább nem térnek vissza a gyilkos jégnyelvek (ő még abba a generációba tartozott, amelynek személyes, de legalábbis családi hagyományból származó tapasztalatai voltak arról, mennyi szenvedést tud okozni a hosszúra nyúlt kis jégkorszakban oly jellemzően rendszeresen visszatérő hideg időjárás). A meteorológia tudományának szempontjából outsidernek tekinthető Callendar meglátásait ma már alapvetőnek és úttörő jelentőségűnek tekintik a jelen klímakutatói, de a maga idejében Sir George Simpson, a Brit meteorológiai Társaság elnöke merő véletlennek minősítette a szén-dioxid légköri szintje és az atmoszféra felmelegedése közötti összefüggést. Évtizedeknek kellett eltelni, amíg a légkörkutatók maguk is elkezdték kimérni a légköri széndioxid-koncentrációt és összevetni azt az éghajlati adatokkal, például a globális átlaghőmérséklet változásával – az amerikai Charles Keelingnek a Mauna Loa Obszervatóriumban 1958-tól 1964-es haláláig végzett munkája ebből a szempontból is alapvető.

Tagadni jó

Látni kell azonban, hogy a tudományos felfedezésekkel szemben alapvetően kétfajta ellenállás mutatkozik. Az egyik, amit némely tudománytörténészek számunkra is jól ismert példa alapján Semmelweis-effektusnak vagy -reflexnek neveznek, a tudományon belülről érkezik és a pillanatnyi többség, a tudományos establishment elsőre gyakorta kíméletlenül elutasítja azokat az elméleteket, sőt akár méréseken alapuló bizonyítékokat is, amelyek ellentmondanak az addig uralkodó tudományos paradigma normáinak és az azokon alapuló vélekedéseknek. Nos, az ilyen esetekre számtalan példát találni a tudománytörténetben - lásd például a lemeztektonika elméletét először megfogalmazó, részben szintén outsider Wegener korábbi cikkünkben tárgyalt esetét a geológus establishmenttel.

Sodródó világok

Száz éve publikálta először teóriáját a különleges sorsú tudós, Alfred Wegener, ami a modern lemeztektonikai elmélet alapjait jelentette.

Igen ám, de az eddigi tapasztalatok alapján e kezdeti negligáció hatása csupán ideiglenes. Idővel a józan szkepszis elvével élő tudományos közösség (még ha maga a tudomány működése nem is mindig oly racionális és evolúciója sem oly nyílegyenes, mint egyesek naivan feltételezik) idővel befogadja az eredetileg eretneknek bélyegzett gondolatokat. Arrhenius vagy Callendar meglátásait ma már evidenciaként kezeli a tudomány, erre alapozva gyűjt újabb bizonyítékokat, állít fel modelleket, amelyek egyelőre mind azt igazolják, hogy a közelmúlt klímájának alakulásában a külső tényezők, jórészt a mi áldásos tevékenységünk játszotta a főszerepet. Az egyik legfrissebb modell alkotói gondosan kimérték, hogy a mostanában tapasztalt globális melegedő tendencia mennyiben vezethető le belső (például a hosszú ciklusidejű óceáni áramlási) folyamatokból és mennyiben köszönhető külső erőknek, ami a széndioxid (és részben a metán) légkörbe pufogtatásán lemérhető emberi aktivitáson kívül magában foglalja a naptevékenységet vagy a jelentősebb, a klímára is hatással lévő vulkáni működést. Nos, e legújabb klímaváltozási modell szerint eme belső, ciklikus folyamatok befolyása hosszabb távon csekély, a klímát a külső hatások mozgatják, azon belül az általunk kibocsátott szén-dioxid erőteljesen melegíti a légkört, amit csak részben ellensúlyoznak a szintén általunk (illetve néha a vulkáni tevékenység révén felszabaduló és napsugárzást visszaverő) aeroszolok. Mivel a külső tényezők közül a naptevékenység nem mutatott olyan variablitást az utóbbi évszázadban, ami komolyan hatással lehetett volna a földi klímára, éppen ezért mi maradtunk egyedül a porondon, mint fő klímabefolyásolók (ezen a helyzeten csupán nagy léptékű geológiai katasztrófák tudnának változtatni).

Akik melegben is fáznak

Vannak, akik ezzel a diagnózissal nem értenek egyet, ahogy mindig is akadtak, akik kétségbe vonták az antropogén klímaváltozás teóriáját. A jó pár évtizedes helyzettel szemben azonban ők, az örök tagadók már túlnyomórészt a tudományon kívülről érkeznek, maximum érveikben köszönnek vissza sokszor a rég meghaladott tudományos teóriák. Érveikben néha pszeudotudományos eszközökkel, állítólagos mérésekkel, alternatív modellekkel próbálják kikezdeni a tudományos mainstream érveit, de ehhez bőséggel járulnak hozzá virtigli összeesküvés-elméleti megfontolások, logikai és érvelési hibáktól nyüzsgő „argumentumok” és persze az üzleti, piaci szabadság elsőbbségének hangoztatása a tudomány „zsarnokságával” szemben. Az Egyesült Államokban komoly politikai befolyású és erős gazdasági-üzleti háttérrel működő lobbicsoportok próbálják alakítani a közbeszédet – ebből a szempontból a notórius klímaváltozás-tagadó Trump elnök mostani szerepe nem is oly úttörő, bár talán kevesen emlékeznek rá, hogy először (a nyolcvanas években) még a kérdést szintén elvi (habár nem tudományos) alapon negligáló Ronald Reagan elnök vágta volna meg keményen a klímakutatásokra szánt költségvetést (amitől csak neves klímakutatók kongresszusi meghallgatása után állt el, részben).

Immár Európában is számos új (szélső)jobboldali párt tűzte zászlajára a klímatagadást, míg mások (nyugodtan idesorolhatjuk saját uralkodó politikai erőnket) a klímaváltozás hatásaival való szembenézést negligálják, no és az aktív klímavédelmet sürgető politikai-közéleti mozgalmakat állítják be felforgatónak (ahogy arról a minap írtunk).

Mi a baja a széljobbnak azzal, hogy nem csak az ő monomániáikról szól a közbeszéd?

Az AfD vagy Kövér és pártja számára a klímaváltozás, a környezeti problémák hangoztatása pusztán terelés és manipuláció. Az Európa jövőjét meghatározó kérdések közül csak azt emelik be propagandájukba, aminek a sikerület is köszönhetik és amitől újabb helyeket várnak május 26-án.

Ebből a szempontból sem érdektelen áttekinteni, milyen érvekkel támadják az ember okozta klímaváltozás teóriájának kvázitudományos –tudománytalan tagadói az uralkodó tudományos paradigmát – intellektuális tekintetben talán mindhiába, de politikai szempontból sokszor annál sikeresebben. Erre az analízisre következő írásunkban kerítünk sort.

Ez az írás szerzőnk, Barotányi Zoltán éghajlattal, klímakutatással, klímaváltozással és annak továbbgyűrűző hatásaival foglalkozó cikksorozatának újabb része.

A klímaváltozás hétköznapjai sorozatunk előző részei: