El lehet tehát képzelni, hogy mi történik akkor, ha hétköznapi használatba helyeznek egy olyan gyógyszert, amely megszabadít a kíntól, s az élvezethez is közelebb juttat. Persze az efféle mámor mindig tömött zsebű, megalomán fejesektől érkezik, akik érdekes módon mégis ugyanazt akarják, mint a módszeresen lezüllesztett függőik: még többet.
A gyilkos csodaszer négy, igen eltérő nézőpontot bemutatva igyekszik teljes képet nyújtani az amerikai rémálomról, amelyet a heroinszerű OxyContin tömeges eladása hozott el. Láthatjuk a gyógyszergyár vezetőjét, aki a család hírnevét és pénzét igyekszik betegesen megőrizni, találkozunk a feszes miniszoknyába bújtatott dílerekkel, akik orvoslátogatóként veszettül dolgoznak a napi betevőért, illetve megismerjük magát a beteget is, akit lassan felzabál a gyógyszer. Kontrasztként pedig egyetlen józan – ám kétségtelenül erős – hangot kapunk, egy nyomozónőét, aki megpróbálja felszámolni e legális bűnszövetkezetet.
Hogy szenvedők millióit kihasználva gazdagodik undorítóra néhány kiváltságos, az nyilván szörnyű, de olyan alapvetés, hogy már szinte kínos beszélni róla. Sosem volt másképp, talán nem is lesz, vagy ha mégis, az sem a Netflix szériájának lesz köszönhető. Ugyanis az Utódlás, Az évszázad bűnténye, és kicsit tán még A Wall Street farkasa jegyeit is viselő, igazságot lobogtató, de mégiscsak hatásért teperő produkció azért nem csodaszer.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
