...ha a film ragaszkodik a tearjerkerek, azaz a könnyfakasztó romantikus filmek bevett sémáihoz; márpedig ha John Crowley filmjének van célja, az az, hogy mindenképpen sírásra késztessen minket. A deus ex machina legjellemzőbb módja ezekben a filmekben az autóbaleset és a rák, vagy valamilyen egyéb gyógyíthatatlan betegség. Mit ad isten, itt épp ez a kettő keretezi a történetet: Almut véletlenül elgázolja Tobiast, de a balesetből bájos kórházi csevej, majd randevú és kapcsolat kerekedik. Ennek közhelyes lefolyását a forgatókönyv úgy bonyolítja meg, hogy ide-oda ugrálunk az időben, ám ezekben a bakugrásokban nem érdemes logikát vagy dramaturgiai okokat keresni. A házasélet kihívásaira a bimbózó románc pajkos pillanatai felelnek, a munkahelyi problémákra pedig a hétköznapokban rejlő gyönyörök. Előbb vagy utóbb azonban eljutunk oda, hogy a párnak gyereke születik, majd Almut egyre több rosszullétre panaszkodik, végül rákkal diagnosztizálják.
A film mondanivalóját csak olyan közhelyekkel lehet leírni, mint az, hogy élvezzük az életet és éljünk a mának, vagy az, hogy szinte semmi, így a boldogság vagy az elkeseredés sem tart örökké. Hogy A szerelem ideje mégis hatásos film, az elsősorban a Florence Pugh és Andrew Garfield közötti kémiának köszönhető. Így minden kiszámíthatósága ellenére a film végül eléri célját, és valóban könnyeket csal nézője szemébe.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
