Az együttes 1996 óta átlag kétévente jelentet meg új anyagot, tavaly pedig még úgy is volt ideje stúdiózni a frontembernek, hogy a Budapestre is eljutó világ körüli turné után kórházba került hosszabb időre. A családja tragikus történetét gyakran megéneklő Everett zenei skálájának egyik vége a húzós blues rock, a másik pedig a szellős akusztikus folk, a kettő között pedig sok zugot bejárt az elmúlt három évtizedben. Lemezeinek hangzását a furcsán mintázott dobok, a nyersen szóló gitárok és az enyhén torzított énekhang teszik felismerhetővé.
A nagybetűvel szedett lemezcím és a borítófotón magasba rúgó énekes megtéveszti a hallgatót, ha arra tippel, hogy az Eels ezúttal is a karcosabb oldalát mutatja. Többségben vannak a szelídebb hangszerelésű dalok, amelyek ezúttal sem bontják meg az Everett által kikísérletezett formulákat. Viszont az az ív sem látszik megtörni, hogy az Eels-diszkográfia első másfél évtizedének kimagasló lemezei után a 2010 utáni anyagok a közepes különböző árnyalataiban játszanak. Ha a csúcskorszakra nem is emlékeztet az Eels Time!, szerencsére a két évvel ezelőtti Extreme Witchcraftnál jóval emlékezetesebb számok vannak rajta: az If I’m Gonna Go Anywhere himnikus refrénje gyorsan beragad, a nyitó Time vagy a Sweet Smile illeszkedik a klasszikus Eels-balladák közé. Összességében egy korrekt album ez, a kívánatosnál valamivel több töltelékdallal.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
