Beatriz eleinte távolságtartással fogadja az idős férfi udvarlását, aztán ambivalens érzéseivel viaskodva enged, s a halálában is szeretni fogja. Igen, ez pontosan az, aminek látszik. Hiába próbálja a legkülönfélébb eszközökkel leplezni, a Nobel-díjas író ezúttal romantikus ponyvát írt – kifejezetten gyengét.
Az alig százhúsz oldalas szöveget a minimalista prózanyelv nem képes dinamikussá tenni. Esetlenül ugrálunk jelenetről jelenetre hol egész oldalnyi dialógusokat, hol bekezdésnyi elmélkedéseket, máskor egy-egy kósza gondolatfoszlányt rögzítő, sorszámozott szakaszok között. Bár elsőre úgy tűnhet, az egyes szám harmadik személyben megszólaló narrátor mind a két fél tapasztalatairól tudósít majd, valójában csak Beatriz belső feszültségeiről és ki nem mondott szavairól értesülünk.
Ha valaki a hős szakmája miatt komolyzenei utalásrendszerre számítana, csalódni fog. Az ugyanis, hogy Witold zongoraművész, teljesen mindegy. A szerző lépten-nyomon emlékezteti is rá az olvasót: „Csak még egyet perdülne a kocka, és már Loreto [a mallorcai villa mellékszereplőnek is alig nevezhető házvezetőnője] titkos életéről szólna a mese.” Jobban tesszük hát, ha figyelünk, és nem engedjük, hogy a maestro elcsavarja a fejünket, amint mondanivaló nélkül, kapkodva és hamisan blattol.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
