Egotrip

Az eljárás igazságtalan és egyoldalú volt talán, de a kimért büntetés mégsem teljesen igazságtalan és valamelyest megérdemelt. Lévén 2020 májusának vége, mindezt írhatnám a trianoni békediktátumról, de én inkább Oscar Wilde ügyéről írom. Az ifjonti hév elhamvadtával lemondtam róla, hogy a komoly dolgokba belepofázzak, végül is mit értek hozzá, ez nem az a hely, nem az a kor, nem az a nagyvonalú pillanat, amikor szívesen engedik ezt azoknak, akiknek kettessel kezdődik a személyi száma, az a régi szocialista szuvenír.

Emlékszik rá talán a kedves olvasó, hogy miután a Kavics utca kellős közepén tisztáztuk, hogy a tunikás öregúr nemcsak hasonlít az ókori Szókratészre, hanem ő maga az a bizonyos Szókratész…

Nem is tudnám megmondani, hányszor kérdezték már tőlem komoly emberek (köztük vidéki állatorvosok és református lelkészek), hogy mit is gondolok a japán és a magyar nyelv ősi rokonságáról, amelyet a mongolfolt létezése is már valószínűsít.

Kivárd a májust (Ujjé, a Ligetben!)

Megkésve bár, de Magyarországon is megszülettek a koronavírus-járvány gazdasági hatásait tompító kormányzati és jegybanki intézkedések. Sokan értékelték már a beindított programokat – e lapban legutóbb Chikán Attila.

Utolsó emlékeim egyike abból a világból, amikor még vadidegen emberekkel lehetett találkozókat szervezni és nyilvános létesítmények asztalainál kávét és más italokat fogyasztani a társaságukban, a Bródy Lili unokaöccsével folytatott beszélgetés.

Szellőztessek sokat. Gondolom, ez azért jó, mert… Nem tudom.

Legyen vége már! (Babits: Húsvét előtt)

Ha ez egy egotrip, akkor most magamról is szeretnék beszélni, de persze arról a káoszról is, ami miatt nem tudtam elhagyni Japánt a múlt héten. Harminchárom éves voltam, amikor idejöttem, azaz itt töltöttem az életem felét. Épp ma van az évfordulóm: április 6.

Sosem szerettem azokat az extrém filozófiai példázatokat, amelyek – az utilitarista erkölcs szemléltetéseképpen – az emberi életek számszerű összemérésén alapulnak. Talán a legismertebb ezek közül az elszabadult vasúti kocsi története.

Most, a koronavírus-járvány eszkalálódása idején nincs lehetőség a károkat enyhítő gazdaságpolitikai intézkedések finomhangolására: soha nem látott, „durva”, hatásvizsgálatok nélkül meghirdetett döntésekről értesülünk nap mint nap.

„Falu végin a vasvella, / Mégis begyütt a korela! / Nem bántja jaz az urakat, / Csak a szögén parasztokat.” Közreadójának lábjegyzete szerint ez az 1925-ben gyűjtött népdal „a régi egészségügyi védekezés emlékét őrizte meg, amikor hatóságilag lezárták a veszélyeztetett falvak határát”. Márpedig amikor – például – 1831-ben begyütt az akkor negyedmillió életet kioltó rémes kór, akkor kolerafelkeléssel: gyújtogatással és gyilkosságokkal járt. Az indulatokat a jogos félelem táplálta, és persze a drákói módon, de nagyrészt hiába eljáró hatóságokkal szembeni bizalmatlanság.

Újabb lehetőség. Talán azért, mármint hogy azért végezték ki, mert valami idegenséget éreztek áradni a személyéből. Hogyan? Szókratész idegen Athénban? Ez butaság. Alapjában talán tényleg butaság, de mégis volt benne valami, ami az átlagos athéni polgárt irritálta. Szókratész – gondolta – azért nem egészen olyan, mint mi. Sőt, nagyon nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk.