A nemrég bezárt vadászati világkiállítás emblematikus állata a szarvas volt. Nem volt ez másként a mintaként szolgáló 1971-es budapesti eseményen sem; a különbség annyi, hogy akkor a rendezvény emblémáján szerényen csupán egyetlen agancs jelent meg, most viszont a bejáratnál a látogatókat Szőke Gábor Miklós – az „egy a természettel” jegyében – fémcsavarok segítségével összeillesztett, soha nem látott méretű és értelmetlenségű agancskapuja fogadta.
Van. Vagyis, hát… A „zenei Nobel-díjnak” is nevezett Polar Music Prize-t Stig „Stikkan” Anderson dalszerző, az ABBA együttes egykori producere alapította 1989-ben.
Halló, Szókratész, te szuszogsz ott? Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszajössz. Tán csak nem itt érzed magad a legjobban?
Arról álmodozom, hogy egyszer majd én is ráérek annyira, hogy lesz időm másokat feljelenteni. Mindezt a békés nyugdíjas éveimre tervezem, már amennyiben lesznek ilyenek, noha a gazdasági előrejelzéseket tekintve ezek eljövetelében egyre kevésbé hiszek.
Hétfőn, mikor a hőség rekkenő,
eszembe ötlik egy bökkenő:
hogy kicsoda a micsoda,
s hogy mikor és hova az akkor és oda.
(A. A. Milne: Micimackó.
Karinthy Frigyes fordítása)
Zenéről szóló idézeteket olvasgatni könnyed kora őszi szórakozásnak sem utolsó. Néhány óra online keresgélés után úgy pattognak a fejemben a mondatok, mint apró, fehér pingponglabdák.
Állok a sorban a festéküzletben, körülöttem sokan válogatnak: mesteremberek, családapák, családanyák. Sorra kerülök, mondom a színkódot, vízbázisú selyemfényűt kérek fára. A festékkeverő szaki biccent: ma én vagyok az első, aki tudja, mit akar. A vevők általában csak közelítőleg tudják, mit szeretnének, de azt nagyon.
Hahó, Szókratész! Már azt hittem elvesztél. Vagy mint illegális betolakodót bevittek a rendőrök. Nem szoktál ilyen hosszan elmaradni.
Sajnos nem tudok leszokni róla, hogy fölényesen ítélkezzek azok felett, akik pénzért és hatalomért mindenre képesek.
Van ilyen szó? Most már van. Ízlelgetem. Karmestertelenül. Tá-tá-tá-ti-ti-tá. Szép, muzikális szó. Tá, ti-ti-tá-tá tá.
Márciusban megjelent írásom, az Argó és társai mintha felkeltette volna egyesek érdeklődését. Kaptam pár Facebook-üzenetet, s az egyik olvasóm kérdései az ún. „titkos” nyelvekre vonatkoztak.
