Egotrip

Sportkedvelő kormányfőnk láthatóan csak akkor szereti a versengést, ha jók az eredmények, mint például a legutóbbi futball-Eb-n. Ám az olyan versenyszámokban, amelyekben rosszul teljesít az ország, rendre óvást emel.

A magas tudományt két évezreden át a legkevésbé sem érdekelte az a különös jelenség, hogy a nyelv üzeneteiben sok minden csak közvetve adott, néha az üzenet eleve töredékes, de az emberek zöme mégis megérti, hogy miről is van szó. Ennek az írásnak a témája az a közös tudás – sémák és helyzetek ismerete –, amely lehetővé teszi a megértést.

Lassú víz partot mos – dörzsölhetnénk elégedetten a kezünket, hiszen a Lakossági Pénzügyi Szolgáltatásokat Vizsgáló Szakértői Bizottság tagjaiként 2006 végén tett javaslatunk után röpke tíz évvel már meg is született a kormánydöntés a banki alapszámláról. Igaz, nem egészen úgy, ahogy annak idején elképzeltük, és nem is egészen önként, hanem az alapvető banki szolgáltatásokat ingyenesen vagy olcsón biztosító fizetési számlák létesítését előíró, 2014-es uniós irányelv szorításában, de azért legalább elmondható: október közepétől bárkinek lehet bankszámlája, aki jogszerűen tartózkodik az országban. Legalábbis akkor, ha állja a szerénynek nem mondható cechet.

A nyárutón pár hétig boldog-boldogtalan azzal szórakozott, hogy elosztotta Magyarország lakosságszámát (kifinomult gazdasági lapok egyenesen a GDP-t) olimpiai érmeink számával. A művelet végén pedig leggyakoribb, legalább hetven éve ismételgetett politikai közhelyünk bukkant fel rendre: lám, kis ország vagyunk – és mégis! Lehagytuk az egész világot!

Hétfőn hajnali négyig még úgy festett, hogy az új zágrábi parlamentben négyen is képviselhetik majd az isztriaiakat; végül csak hárman maradtak a hivatalos eredmények szerint.

Adva volt a rendszer, a hetvenes évek, és adva voltam én. A beilleszkedés lehetetlennek látszott, a disszidálás légüres térnek tűnt, maradt a kiilleszkedés, az egérút keresése. Akkoriban még elég magas volt az ázsiója az irodalomnak, és azon belül, ma már szinte hihetetlen, a költészet a „szabadság” szinonimájának tűnt. Csalóka volt ez a „szabadság”, formátlan is, kezdetleges is, de a magamfajta kitartóan kifelé tartó embernek elég vonzó ahhoz, hogy vakon kövesse a délibábját.

Nemrég ültük százharmincadik évfordulóját annak, hogy az elmeháborodottnak ítélt, hóbortos király beleimbolygott a Starnberger Seebe, és megfulladt.

Első tolmácsutam rögtön a távoli Észak-Vietnamba vezetett.

Létezik egy úgymond misztikus képesség, a személyiség delejes kisugárzása, azaz a „karizma”, amely az átlagembertől megkülönbözteti az igazi politikust, művészt és prófétát. Van egyébként egy igen hasonló jelentésű japán színházi kifejezés, amely politikusra is vonatkozik néha: haragei, azaz „hasművészet”. A haragei az a magnetikus képesség, hogy a politikus a puszta jelenlétével képes uralni egy helyzetet, vagy egy színész, bár semmi különöset nem tesz a színpadon, mégis erősen érezzük, hogy ott van.

„Az a barom bíró kimérte az egy percet. Tudja, barátom, milyen hosszú egy perc? Én tudom már.” (Esterházy Péter)

Szakemberek szerint előfordulhat, hogy Rióban, az olimpiai golfpályán a versenyek idején kajmánok bukkannak fel; tavaly év végén már láttak is egyet, amint a frissen elkészült, egyenletesre nyírt zöld gyepről éppen visszamászott az óceánba.