A végső megoldás, négymillió zsidó és pár százezernyi, a nemzettestbe illeszkedni képtelen egyén kitelepítése erre a szép szigetre az adott pillanatban belátható közelségbe került. A hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt azonban végül a Vezér egy emberségesnek sem nevezhető és kevésbé egzotikus megoldás mellett tette le a voksát, amely a németségre is rossz fényt vetett, és többek közt a nagyszüleim elpusztításához is vezetett. Ezért is mondtam mindig a gyerekeknek és diákjaimnak is, hogy a dolgokat sose szabad halogatni, mert abból csak baj lesz. Bátorkodom tehát most azt javasolni, hogy a nemzetünk kettészakadása miatt előállt áldatlan helyzet megoldásaként, az önkéntesség elvének szigorú betartásával, és persze a Madagaszkári Köztársasággal folytatott kétoldalú tárgyalások útján, újítsuk most fel ezt a pompás tervet. Logisztikailag az tűnik egyszerűbbnek, ha a népesség kisebbik felét mozgatjuk meg. Már tisztán láthatunk. A demokratikus ellenzék vezetőinek 2013. október 23-i beszédei nyomán kialakult helyzetben ugyanis szertefoszlott minden kétség afelől, hogy képes lesz-e tavasszal a kormánypárt a kétharmados győzelmét megismételni, így merő időpazarlás lenne továbbra is azon töprengeni, hogy a magyar népesség melyik felét is kellene behajóznunk.
A helyzetet legfeljebb az bonyolíthatja, hogy a pártszimpátia mentén kialakult hasadék nem esik egybe a politikai kultúrák közti törésvonallal. Az elmúlt évtizedben reprezentatív felmérések vizsgálták az európai nemzetek polgárainak politikai profilját, amelyekből kiderült, hogy a gazdasági, igazgatási, jogszolgáltatási integráció ellenére is megmarad az autoriter, illetve a demokratikus (részvételi) politikai rendszerhez való viszony különbsége. Én is írtam már arról, hogy vannak olyan politikai kultúrák, amelyekben (mint nálunk is) alig van hagyománya a felelős polgárok döntései alapján delegált demokratikus képviseletnek, viszont általános népszerűségnek örvend az a gondolat, hogy erős központi akaratra van szükség, amely biztos kézzel és mély szeretettel vezeti majd az embereket, kiűzi az idegen zsoldban állókat, megőrzi nemes hagyományainkat, egybeforrasztja a közösséget, védi a kisembert és a vállalkozókat, letöröli az özvegyek és árvák hulló könnyeit. Elhamarkodott dolog lenne mindazonáltal azon ellenzéki szavazókat is Madagaszkár szigetének egzotikus szépségével kecsegtetnünk, akiknek rossz közérzetét nem a gondolkodásmódjuk, csak kósza pártszimpátiájuk mássága okozza. Viszont - Bálint György szavait parafrazeálva - veszedelmes egy autoriter közösségben úgy élni, hogy nem hiszünk abban, amiben hinni illik, nem lelkesedünk azért, amiért mások lelkesednek. A "demokratikus profil" kialakulása nálunk jószerivel meg se kezdődött, noha Ralf Dahrendorf német-angol szociológus remek aforizmája szerint egy rezsim leváltásához hat hónap, egy gazdasági rendszer átalakításához hat év kell, a gondolkodásmód viszont hatvan év alatt formálható át. Most ott tartunk, hogy a karizmatikus vezetőre való igény olyan személyeket emel ebbe a kategóriába, akiknek a tudása, alkata és jelleme fogyatékos, egyes csoportok kollektív képzelőerejéből képződik a személyiségük, mert, ugye, a karizmatikus vezér inkább a közösségi vágyak és elvárások megtestesülése, mint valamiféle eleve belső kisugárzással rendelkező "nagy" egyéniség. A balliberális gondolkodók legkedvesebb önámító hazugsága az, hogy a részvételi demokráciára kiéhezett tömegek számára kínálnak igen fontos politikai portékát. Az emberek ma sokkal inkább rettegnek az önálló döntéseik felelősségétől, mint amennyire félnek a vezér alakjában megtestesülő, vaspálcával igazgató autoriter hatalomtól. Nem tudom, hogy létezhet-e egyáltalán más az autoriter profilú politikai közösségek politikai életében, mint imázsteremtő arcmunka (facework) és szimbolikus identitásjelzés.
Jól példázza ezt egy néhány nappal ezelőtti esemény. Kumin Ferenc (politológus és helyettes államtitkár) páratlan éberségének köszönhetően szereztek tudomást a magyarok (modernebb kifejezéssel: a magyar emberek) a svéd közszolgálati televízió mintegy félórás műsoráról, amely úgymond azzal a méltatlan váddal illette hazánkat, hogy itt a demokratikus rend a diktatúra és a politikai sógorvircsaft (svcgerpolitik) irányába szállt el, illetve a magyar rasszizmus Európában példátlan méreteket öltött, s vígan galancérozik még a parlamentben is. Svédországban nem működik a médiában az öncenzúra számunkra oly familiáris és jól bevált rendszere, utólagos retorziót sem lehet alkalmazni a műsor készítőivel szemben, hiszen a svédek a parttalan szólásszabadság hagymázos ideájának rabjai. A műsor pedig nem általában Magyarországról, hanem kifejezetten a magyarországi radikalizmusról szólt, ezért nem lett volna megoldható, hogy a bejátszásokban ne főként magyar radikálisok legyenek láthatók, hanem, mondjuk, Csontváry Kosztka Tivadar festményei. Kumin Ferenc és más, nemzeti elkötelezettségű írástudók valójában azt fájlalták, hogy miért szól egy külföldi tévéműsor ilyesmiről, amikor pedig tudjuk, hogy Magyarország egyre jobban teljesít, míg például a dekadens Amerika még két hete is a csőd szélén táncolt. A nemzeti oldal specialistái már megfejtették a titkot: a németek, az angolok, a svédek stb. azért nem látják világosan a magyar valóságot, mert egyes prominens magyar balliberális írástudók félrevezetik őket. A sors kegyetlensége az, hogy a Nyugat számára éppen ezek a nemzetünk imázsát romboló egyének a par excellence "magyar írók" és "magyar filozófusok".
A tények maguk, ugye, szót se érdemelnek. Nem tudom, hogy az én életem során létezett-e egyáltalán más Magyarországon, mint autoriter kormányzás, illetve politikai és gazdasági sógorvircsaft: hiszen olyan ez nekünk, mint a levegő (avagy mint a mesebeli királynak a só). A jobboldali kormány nemzeti arcmunkája talán rontotta azok közérzetét, akik sajnálják, hogy modern, nyugati típusú polgári konzervativizmus helyett a magyar jobboldal panteonjának szobrai provinciánk dicső múltjából erednek (Horthy, Nyirő, Wass Albert stb.), és hogy ezek a szélsőjobb nemzeti szoborparkjában is fellelhető relikviák. Már korábban írtam arról, hogy a jobb és a szélsőjobb közötti fal lebontása összefügg a parlamenti rasszizmus elszabadulásával, de a dolog lényege azonban mégis az, hogy az autoriter szellemiség, a relikviák iránti szenvedélyes szerelem a magyar gondolkodásmódban olyan kiterjedt és erős gyökérzettel rendelkezik, hogy valóban hatvan év lenne szükséges a kigyomlálásához - feltéve, ha valakiknek egyáltalán kedve támadna a kertészkedéshez. Fájdalmas pofon lehetett tán a magyar és a görög szélsőjobboldalnak az, amikor most az európai parlamenti választásokra készülő francia és osztrák radikális pártok (Marine Le Pen és a Front National; Franz Obermayr és a Freiheitliche Partei Österreichs) nem léptek szövetségre sem az általuk "szélsőségesnek" minősített Jobbikkal, sem pedig a "neonácinak" nevezett Arany Hajnallal. Viszont gyógyír lehet a fájdalmukra az, hogy a politikai hullámhegyek és völgyek váltakozása nem érinti az alapvető kelet-európai trendet, jelesül azt, hogy ők a magyar és görög emberek szívéből és idegzetéből kitörölhetetlenek, mert egy politikai gondolkodásmód integráns részét alkotják. Ehhez képest semmi jelentősége nincs annak, hogy nem szalonképesek, mondjuk, a nyugat-európai jobboldali konzervatívok számára. Hiszen ugyan kinek jutna eszébe például Angliában, hogy az angol szélsőjobb erősödésének veszélyéről beszélő személyt "angolellenes uszítónak" bélyegezze, aki a rasszizmus stigmáját akarja a brit nemzet eleven húsába égetni?
Hadd emlékeztessek végül arra az optimizmusra, amely szinte mindvégig jellemezte pártunk és kormányunk (korábbi) karizmatikus vezetőjét. Nincs okunk a félelemre, illetve az aggodalomra, hiszen a kibontakozás útja már világosan látszik. Érdekes lehet ebből a szempontból felhívni a figyelmet arra, hogy a malgas (a Madagaszkári Köztársaság hivatalos nyelve) nem sorolható a nehezen elsajátítható nyelvek közé - még viszonylag idősebb nyelvtanulók számára sem az. Ha persze valaki a szépirodalmi műveket, például a Királyok történetét kívánja olvasni, annak igen komoly stúdiumokat kell majd folytatnia. De feltétlenül megéri.
