Az „antropocén”, Eugene F. Stoermer ökológus 80-as évek óta használatossá tett szép szava egy földtörténeti kort jelöl, amelyet épp taposunk, melyben az ember annyira átrendezte lakóhelyét, tudniillik a bolygót, ahol élnie adatik, hogy az már mindenkinek fáj – Földnek és lakójának egyaránt.
Az idei fesztivál nyitófilmjének (Távol; 2022) fehérorosz rendezőjével beszélgettünk a pályájáról, a filmjéről és a dokumentumfilm-készítés mai útjairól, lehetőségeiről, de elkerülhetetlenül szóba került az ukrajnai háború is.
A háborúban hazai sört vinni a fronton harcoló gyerekkori haveroknak – olyan sztorinak hangzik, ami csak egy amerikainak juthatna eszébe.
Amikor Sztupa és Troché mindenhol visszaszempillantókat szereltek fel, a „mindenholt” csak szűkített keretek között volt tanácsos értelmezni.
Kártyatrükkök, Uri Geller, színpadi zsebtolvajlás, halottlátók és Rodolfo – ők mind a bűvészet köpönyegéből bújtak elő, pedig legalább annyi a különbség közöttük, mint ahány dolog összeköti őket.
Klasszikus, szinte filmiskolai expozíció, a főhős reggeli rutinjának bemutatása. Egy barázdált arcú hatvanas nő kilép a lakókocsijából a hegyvidéki kempingben.
A fáma szerint Meryl Streep és szereplőtársai elsősorban azért vállalták el a Mamma Miát, mert eltölthettek pár hetet egy mesés görög szigeten.
A mű középpontjában egy féltestvérpár áll, akiket elhunyt atyjuk hoz ismét össze: nem csak a temetését kell megszervezniük, de az atya utolsó akarata szerint a sírját is kettejüknek kell megásniuk.
Közhely, hogy az iskola maga az iskolát fenntartó társadalom, s benne minden megtörténhet, ami a társadalomban.
Amikor Sztupa és Troché szundikátust alapítottak, le kellett cserélni a kanapét. Még hogy a kanapét? A kanapékat! Az összest.
Amikor Sztupa és Troché különválva intéztek el egy közös ügyet, Troché egy hajó fedélzetén fagyoskodott valahol a Majna és a Rajna összefolyásánál.
