Ha egy világjáró riporter 1957-es magyarországi tudósításában ilyen megállapításokat olvasunk, vagy épp ugyanitt folytatólagosan arról értesülünk, hogy az előző évi magyar forradalom október 28-án tört ki, akkor a szerzőt, úgy lehet, automatikusan besorozzuk az újságírói felületesség első osztályú lexikonillusztrációi közé. Jó eséllyel ugyanezt tennénk akkor is, ha egy 1958-as Nagy Imre-nekrológban ezt a fordulatot találnánk: „Kádárt ugyanakkor és ugyanazzal a váddal küldte annak idején Rákosi a börtönbe, és zárta ki a pártból, mint Nagy Imrét.” Kivéve persze, ha tudjuk, hogy Gabriel García Márquez írta le ezeket a szamárságokat kelet-európai kis körútjának felszínes tapasztalatai nyomán: harmincéves kora táján, nagyjából tíz esztendővel a Száz év magány megjelenése és huszonöttel az irodalmi Nobel-díj elnyerése előtt.
A szerző neve körül sűrűn gomolygó irodalomtörténeti tekintély, no meg természetesen a primer olvasói hála megengedőbbé tesz bennünket a fiatal García Márquez 1957-es riportjai iránt, pláne, hogy írójuk figyelme egy futó pillanat erejéig hazánkra és a vasfüggöny mögötti térség egészére irányult. Mely vasfüggönyről rögtön a riportkötet első soraiban azt olvashatjuk: „A vasfüggöny nem függöny, és nem vasból van. Egy piros-fehér csíkos farúd, mint a borbélyok cégére.” A felszínesség tehát már mindjárt a legelső lapon nyíltan beismert és szinte mellbevágóan őszinte: Varsóban és Moszkvában, de Magyarországon is éppígy csodálkozott rá García Márquez a banalitásokra, és vont le belőlük azután mélyen sekélyes vagy éppen sekélyesen mély következtetéseket. A találati arány roppant ingadozó, és mi tagadás, néha a kolumbiai száguldó riporter elfogulatlansága is erősen kérdésessé válik – utóbb mégis ez az apró benyomásoktól merészen vagy épp naivan el-elrugaszkodó irály bizonyul az Utazás Kelet-Európában egyik legérdekesebb jellegzetességének.
A női harisnyák vigasztalan állapota ebben a földrajzi-politikai nagytérségben, a riporter nejloningét övező lengyelországi csodálat, vagy mondjuk a korabeli szovjet építészet által ébresztett impressziók („a cukrászművészet minden leleményét az építészetben valósítják meg”) keresetlen lejegyzése helyenként valóban azt az érzést kelti a kései olvasóban, hogy García Márqueznek sikerült megragadnia valamit a kor valóságából. Ennél közelebb csak ott jutott a korábrázolás érzékletességéhez a moszkvai VIT-re is eljutó riporter, amikor szövegeiből akarva-akaratlanul kikandikált a „nyugati baloldali értelmiségi” kliséfigurájának egy-egy kozmetikázási kísérlete vagy túlzóan empatikus gesztusa. Merthogy szavainak minden frivol könnyedségével és iróniájával együtt is nyilvánvaló, hogy García Márquez nem akart a kommunista táborral szembeni „ádáz propaganda” szócsöve lenni. Annál viszont mégiscsak sokkal jobban érdekelte a valóság – és a nyelv –, hogy lemondjon például annak a mondatnak a lejegyzéséről, amelyet a moszkvai Gorkij Színházról hallott egy helybelitől: „Krumpliszínháznak hívjuk (…) – a legjobb színészei a föld alatt vannak.”
Az irónia mögötti, benső mikrotusakodás dialektikája jól körvonalazódik a magyarországi riport szövegében is, hiszen Kádár Jánost például ekképp jellemezte az újpesti, vagyis valójában a kisújszállási nagygyűlésen személyesen is részt vevő kolumbiai vendég: „Egyszerűen döbbenetes ez a természetes szerénység, az, hogy egyáltalán nincs benne semmilyen hivataloskodás, hogy úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dobál az elefántoknak.” Merthogy akármilyen empatikusan is írt García Márquez erről a „jóságos, házias férfi”-ról, a budapesti éjszakába kiszökve látta az elkeseredettség mértékét – és be is számolt róla egykorú olvasóinak. Igaz, amit az 56-os eseményekről másod-, sőt sokadlagos forrásokból dolgozva lejegyzett, az legtöbbször még felében-harmadában sem stimmel. Például ő is továbbadta azt a közkeletű dezinformációt, mely szerint: „Mindszenty bíboros visszakövetelte a kisajátított egyházi földeket.” (A kötet mondott helyén egyébiránt „visszakövetelete” áll: a Székács Vera és Scholz László gördülékeny fordítását közlő, gusztusos könyv talán egyetlen sajtóhibája ez az elütés.)
A riportkörutat követően, 1958 júniusában megírt Nagy Imre: hős vagy áruló? című cikk ugyancsak bővelkedik a hasonló tárgyi tévedésekben. (Például: „1956 augusztusában Nagy Imrét kiengedték a börtönből.”) Viszont García Márquez ugyanitt kertelés nélkül, és a tévedés veszélyét sem kockáztatva politikai gyilkosságnak ítélte Nagy kivégzését. Hiszen ezt a gaztettet még távolról és mégoly felszínesen tekintve sem lehetett másnak látni.
Magvető, 2017, 176 oldal, 3290 Ft
