Kritika

E monumentális alternatív történelmi vízió a részben japán és koreai származású, Hawaiion felnőtt, jelenleg New Yorkban élő írónő második magyarul megjelent regénye. (Az első Egy kis élet címmel 2017-ben, a Maxim Kiadónál jött ki.) A disztópiák, az apokaliptikus regények és/vagy a queer irodalom kedvelőinek nagy öröm a könyv, de a szélesebb olvasóközönségnek is fájdalmasan aktuális témákról beszél. A rasszizmus, a vagyoni egyenlőtlenségek, a kisebbségek jogfosztottsága mellett a gyarmatosítás hatásai, a klímaválság, a migráció vagy éppen a járványkezelés mind-mind fontos kérdése a műnek.

Néhány éve elindult egy úgynevezett „két lépés előre” teszt, amelynek során diákokat állítottak egymás mellé, majd feltettek nekik néhány kérdést arról, hogy milyen – sokuknak evidensnek tűnő – családi, társadalmi és anyagi privilégiumokkal indulnak az életben. Akire igaz volt egy-egy elhangzó állítás, tehetett két lépést előre. A kihívás végére a diákok jó része több tíz méter hátrányból kezdhette el a futóversenyt, pont úgy, ahogy az életet is.

Jól mondja nyilatkozataiban a rendező: csakugyan családi dinamikák határozzák meg ezt a filmet – de nem abban az értelemben, amelyben ő gondolja.

„Na, de mi is a szerelem?” – bár egyebek közt erről is szól, de efféle köldöknézős kérdésekkel mégsem foglalkoznak e dokumentumfilm szereplői. Katia és Maurica Krafft, Mauna Loa, Nyiragongo, Krafla és társaik – előbbi egy vulkanológus házaspár, utóbbiak tűzhányók – egymást és kapcsolatukat is adottnak veszik.

Az 1985-ben alakult Radiohead első albuma, az 1993-as Pablo Honey jogosan alulértékelt mű, egyetlen darab slágerrel, a Creep című számmal. Azonban a két évvel később kiadott The Bendsre mintha kicserélték volna a zenekart: a korábbi önsajnáltató, másodvonalas alterrockot valami egészen más váltotta fel. 

Keith Jarrett bordeaux-i koncertjének első néhány hangját hallva senki nem lehet biztos abban, hogy közelebbről milyen műfajú előadást hall (a jellegzetes, egyeseket zavaró nyögéseitől is tekintsünk el). Rachmaninovtól Ligetin át Thelonious Monkig sok mindenki, akár Liszt Ferenc is eszünkbe juthat, mert szving lüktetés csak a 12 perces első track derekán jelzi egyértelműen a műfajt.

Decemberben jelenik meg a Weezer együttes Vivaldi inspirálta lemezsorozatának utolsó darabja, a SZNZ: Winter című EP. Rivers Cuomo zenekarának 2022-es projektje az volt, hogy minden évszakban megjelentettek egy nagyjából 20 perces anyagot az egyes évszakok hangulatához illeszkedve, néhol a Négy évszak zenei motívumainak felhasználásával. (A címben szereplő sznz angolul kiejtve: seasons.)

Míg a Bosch-kiállításért tömegek zarándokoltak el a Szépművészeti Múzeumba, Domenikosz Theotokopulosz (1541–1614) életműve szemlátomást kevesebb nézőt vonz; mintha El Greco művészete egyszerre lenne túl vallásos, de mégis túl „modern”, ikonográfiai szempontból konkrét és mégis megfoghatatlan.

Eötvös Péter 2016 táján foglalkozott először behatóan a madártestű, csábító hangú, ám gyilkos nőszemélyekkel, ekkor komponálta szopránhangra és vonósnégyesre a Szirén-ciklusát. A zeneszerző elcsábulása egyértelműen irodalmi természetű: nemcsak Homérosz sorai, hanem Joyce Ulyssesének egy terjedelmes részlete, s Kafka A szirének hallgatása című fanyar novellája szolgáltatta az alapot a csaknem negyvenperces opushoz, amely az Eötvös-életmű kamarazenei termésének egyik legvirtuózabb és legszellemesebb darabjává lett.

Rendkívül rokonszenves lány áll velünk szemben a színpadra festett apró négyzetben, amelyben épphogy csak elfér a veszélyesen magas sarkú cipője. Egyelőre nem mozdulhat onnan, csak azt kéri, hogy valaki vigye oda neki a színpad szélén lévő IKEA-s szatyrot.

A Bizony immár a harmadik verseskötete Peer Krisztiánnak a nagy újrakezdése óta (2002 és 2017 között nem adott ki könyvet).

„Jó ember maga, Anton Pavlovics” – fordult Tolsztoj Csehovhoz, és hozzátette: „De a darabjai mégiscsak rosszak! Ha egy részeg felcser fekszik a díványon, és odakint esik az eső, ez magánál már dráma, Sztanyiszlavszkij szerint meg hangulat.” 

„Bár népünk politikai temperamentuma meglehetősen erős, mélyebb politikai ismeretekkel – hozzánk hasonlóan – nem rendelkezik.” Ezzel a Tomáš Garrigue Masaryktól, az I. Csehszlovák Köz­társaság elnökétől származó mottóval indul az utóbbi évek egyik legjobb szlovák regénye.