A fiatalember, akit szülővárosában, Debrecenben terelnek először gettóba, majd munkatáborba, azon kevesek egyike, akiknek a családja is túlélte a vészkorszakot. Igaz, nemegyszer hajszálon múlt az élete (egy későbbi visszaemlékezés szerint büntető tizedelés elszenvedője is volt), a hazájából, és a nemzetéből kitaszíttatást soha nem heverte ki. Az az idézőjeles „hazánkban” sokkal mélyebb fájdalomról tanúskodik, mint amekkora dühről a magyarokra szórt megannyi szitka. Tetteinek legfőbb mozgatója ezért mindvégig az maradt, hogy soha többé senkivel ne fordulhasson elő az, ami vele 1944–1945-ben megtörtént.
Pándi (eredetileg Kardos) Pál (1926–1987) személyes tragédiájáról először Németh G. Béla 1988-as, az Új Írásban megjelent – és a tárgyalt kötet bevezetőjében is hivatkozott – tanulmányában olvastam (Egyoldalú arcképvázlat – egyoldalú emlékekből). Ő éppúgy az 1944–1945-ös traumával magyarázza Pándi pályájának alakulását és útvesztését, ahogyan a Teherpróbában közölt interjúban egykori politikai elöljárója és mentora, Aczél György is. Aczél, aki szerint rá Pándi egyfajta apapótlékként tekintett, így fogalmazott: „Ennek a sérült, zsidókomplexumokkal birkózó embernek minden vágya egy olyan közösség volt, amely a magyar irodalom révén jön létre… Mit mondjak, nála boldogtalanabb embert nem láttam.”
Mindenható
Pándi Pál irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, lapszerkesztő, szerkesztő, kiadói lektor a hatvanas–hetvenes évek egyik befolyásos kultúrpolitikusa volt, aki egy időben formálisan is a kultúrairányítás élvonalában tevékenykedett. Az állampárt Központi Bizottsága Kultúrpolitikai Munkaközösségében viselt funkciót, e testület időről időre „állásfoglalásokat”, valójában iránymutatásokat adott ki, köztük például az irodalomkritika aktuális kérdéseiről. A munkaközösséget Aczél György, a kulturális élet Kádár-kori legfőbb felvigyázója elnökölte. Az irodalomtudományi és -kritikai élet pártvonalon tartására a hatvanas évek derekától rajta kívül Király István és Szabolcsi Miklós ügyelt. Az Irodalomtudományi Intézettől elvett Kritika című folyóiratot a hetvenes években főszerkesztőként Pándi afféle szellemi harctérré változtatta, ahol az elvárt és vélt Jó nevében kárhoztatta a különféle művészeti elhajlásokat. Pándi, bár egyre szűkülő lehetőségekkel, a nyolcvanas években is tényező maradt Aczél 1985-ös, akkor már végleges térvesztéséig. A károsnak ítélt – hiszen nem az általa elképzelt szocialista ideának megfelelő – társadalmi mozgások és irodalmi jelenségek felbukkanása és térhódítása miatti borúlátása (és a helyesnek hitt válaszlépések sürgetése) a kötetben közölt akkori írásaiban tetten érhető.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
