Kritika

Téli szünetre készül az elitkeltető Barton középiskola, a növendékek hazamennek, csak néhány szerencsétlen marad, akiket vakációzó szüleik otthagynak az ünnepekre.

Charles Dickenst a televízió szereti a legjobban. Úgy általában minden mozgókép odavan érte, de a televízió mindennél és mindenkinél inkább.

Nemes Csaba a rendszerváltás utáni művészet megkerülhetetlen, jellegzetes kézjegyű alakja, aki 2020 körül felhagyott a figurális festészettel és az absztrakció felé fordult, látszólag radikálisan újraindítva művészetét. E fordulatnak két felismerés ágyazhatott meg.

Elitista vagy jogos elvárás a nézőktől, hogy ismerjék egy-egy szerző népszerű drámáit?

„Most már legalább tudom, miben fogok meghalni” – idézi fel utolsó könyve elején Eörsi István a második gondolatát, miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan leukémiája van. Első gondolata egy karcsú görög asszony volt, akinek fekete haja eltakarja meztelen hátát.

A tabutémák köztudatbéli státuszára és vele a társadalmi progresszióra az egyik legnagyobb befolyással a filmipar bír, az adunak számító kényelmi tényezőt leginkább kiszolgáló streaming szolgáltatók tehát a közgondolkodást fényező szerszám hegyének tekinthetők.

Folyamatosan szól a techno, némi pszichedéliával keverve, a felvonásokat dalbetétek zárják le. Három felvonás, három dal, három különböző színész előadásában (zene: Bencsik Levente és Hunyadi Máté).

Bob Dylant nem az eszéért szeretjük. Nem is az esszéiért.

A Nirvanáról elsőre mindenkinek a Nevermind album jut az eszébe, és sokkal kevesebb szó esik a másik két lemezükről: a debütáló Bleach-ről, illetve a rövid diszkográfiát sajnálatosan lezáró In Uteróról.

A több mint hetven művész 161 munkáját – művészinterjúkkal, dokumentumokkal és zenei anyagokkal megspékelve – bemutató gigakiállítás valójában Petrányi Zsolt többedik (és bizonyos értelemben igen személyes) válogatása, átnézeti látlelete a kilencvenes évek művészeti törekvéseiről.

Az amerikai kivándorlásra vonatkozó címbéli reflexió többször is előfordul a regényben. Kiss Béla, a cinkotai sorozatgyilkos szájából cinikusan hangzik, míg a harmadik fejezetben szereplő Mária szélhámos és hűtlen jegyese, Mihály a megbánás nem túl hiteles hangján invitálja erre a lányt.

A dokumentumfilm mint terminus technicus egy ideje szerfelett megengedő teremtés, simán belefér neki egy ilyen televíziós one man show, mint ez is. Nyilván a néző is így lehet ezzel.

Eva Zeisel hosszú, sikerekkel és kalandokkal teli tervezői életútja nem Magyarországon csúcsosodott ki, ám vannak olyan állomásai, amelyek a hazai kerámiakultúra központjaihoz kötődnek. A magyar közönség – sajnálatos módon – csupán akkor ismerte meg Eva Zeisel nevét, amikor a művész 105 évesen elhunyt New Yorkban, holott 1987-ben és 2004-ben is önálló kiállítással szerepelt fővárosunkban.

Nem először „jár” nálunk Jérôme Bel, 2013-ban szintén a Trafóban láthattuk Disabled Theater című munkáját, amelyet a svájci Theater Hora értelmileg sérült tagjaival készített, illetve 2017-ben a Gala című előadását, amelyben magyar táncosok és civilek szerepeltek. Ez utóbbi célja az volt, hogy létrejöjjön egy inkluzív táncelőadás, amelyben bárki szerepelhet (ez később még fontos lesz).