Kritika

Nem mondhatjuk, hogy szegényes vagy hiányos lenne a Tabán történetét feldolgozó irodalom, mégis van valami zavarba ejtő, amikor szóba kerül az egykori budai városrész. Főként Krúdy Gyula hangulatos leírásai adnak kapaszkodót, valamint a leginkább képregényeiről ismert Zórád Ernő festményei, amelyek (az alkotói szándék ellenére is) egy romantikus rezervátumot tárnak elénk. Olyan helyet, ahol a jó fröccs és a harmonikaszó legyőzi az egzisztenciális, a higiénés, és az egyéb, életminőséget jelentősen befolyásoló problémákat.

Hogy érdemes-e esélyt adni egy fiatal tehetségnek arra, hogy lenyűgözzön, azt mindenki maga dönti el, de aki vágyik arra az izgalomra, újdonságra és változatosságra, amelyet egy zsengébb alkotás nyújtani tud, annak számolnia kell azzal, hogy mindennek az üdeségnek ára van, amit a hevesség vagy rutintalanság okozta kellemetlenséggel kell megfizetnünk. 

A labdarúgó-világbajnokság elkezdődött, és halálra dolgoztatott stadionépítő rabszolgák ide, homokba tiport emberi jogok amoda, nem söpört végig bojkotthullám a bejutott válogatottak között. Igaz, a fél Pest megyényi területen felhúzott megastadionok egyikében sem mérnek sört, ami majdnem kiverte végül a biztosítékot, de aztán ez is átment, ahogy minden.

Vidovszky György a színház digitalizációját illetően abszolút early adopternek számít Magyarországon: a rendező bátran és magabiztosan használ számítógépes eszközöket az előadásaiban.

A posztmodern prózakirály legkisebb fia útnak indul, hamuban sült pogácsa a zsebben, és tényleg egész más irányokat talál az irodalomban, mint az apja.

Az Ian Livingstone – Steve Jackson brit író és játéktervező páros nevéhez fűződő lapozgatós könyvek itthon a kilencvenes évek elején váltak népszerűvé a Kaland, Játék, Kockázat, később Fantázia Harcos címen megjelent sorozattal – az ötvenkilenc kötetből magyarul harminc olvasható.

Közönségként egymás vállát fogva, félig feszengve, de aztán szó se róla, egyre felszabadultabban vonatozunk a Megy a gőzösre, mint egy letűnt korszak vidéki lagzijában. Csinálni legalább ilyen valószínűtlen volt. De hogy jutottunk idáig?

Korábban tanított, számos tankönyvet írt, saját módszert dolgozott ki az irodalomtanításhoz. Pedagógiáról, a magyar közoktatás helyzetéről, a tanárok tiltakozásáról beszélgettünk. De szó esett természetesen szépirodalmi pályájának alakulásáról, s új könyvéről, a Vérvonalról is.

Ebben az amerikai haderő afganisztáni jelenlétének utolsó két hetét, az evakuálást taglaló, felkavaró dokumentumfilmben nem tekintik át az események politikai vonatkozásait. Nem részletezik a történelmi kontextust.

Nyilván nem ez a sorozat a legjobb reklám a népszerűsége mélypontján lévő rendőri erőknek. Kate London, a háromrészes miniszéria alapjául szolgáló regény szerzője maga is rendőrként szolgált, aki munkája során önszorgalomból szinte etnográfiai részletességgel rögzítette a napi eseményeket; a rendőrök apró hibáit, botlásait, melyek később nagyobb problémákhoz vezettek.

Mark Linkous a teljes ismeretlenségből vált egyik pillanatról a másikra az amerikai alternatív rock egyik meghatározó alakjává, amikor 1995-ben megjelent a szólóprojektjének tekinthető Sparklehorse első nagylemeze.

„Tradition ist Schlamperei”, azaz a hagyomány puszta hanyagság, mondta Gustav Mahler, és nem biztos, hogy minden muzsikusa szerette őt ezért. Fischer Iván mindent megtesz, hogy zenekara ne váljon „slampossá”.

A 20. század elején induló modernista művészeti irányzatok szinte kivétel nélkül hirdették a gépek kultuszát: a fejlődés, a jövő kulcsát látták a mechanikus és ipari szerkezetekben, amelyek idővel művészetük inspirá­ció­forrásaivá, sőt, eszközeivé és tárgyaivá is váltak. Mi maradt mindebből technológia és információ vezé­relte (sőt inkább uralta) korunkra, amelyet sokszor a poszthumán és antropocén kifejezésekkel írunk le?