Kultúra

„Ez a színházi este felvilágosításul és bátorításul kíván szolgálni” – írják a sajtóanyagban. Bármivel folytathatnák a mondatot, már nyerésre állunk, hisz legalább tetten érhető szándék van. Én valahogy így fejezném be: az előadás meghalni tanít, és erre a tudásra nagy szükség van.

A pécsi Zsolnay Negyed m21 nevű galériájának programjairól vitát kezdeményezni eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnhet. Most mégis teszek egy kísérletet.

Ahányszor készül egy virtigli műfaji film Magyarországon, mindjárt mindenki azon kezd lamentálni, hogy miért nincs több, és amik vannak, azok miért olyanok, amilyenek. Az mindenképpen igaz, hogy a zsánerfilmnek (különösen bizonyos zsánereknek) nincs kiforrott hagyománya a magyar filmkészítésben.

Az utóbbi időben számos cikk, vita és workshop foglalkozott itthon a költészetfordítás problémájával, közelebbről azzal, hogy a fordított líra kiveszni látszik a hazai irodalmi és könyves piacról; a kiadók irtóznak tőle, a fordítók egyre kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy versekkel szöszöljenek napokig, hetekig, a sporadikus folyóirat-publikációkból meg nem áll össze egységes kép a nemzetközi líra trendjeiről.

Új filmjében a Good Bye, Lenin! rendezője egy törtető újságíró és egy legendás festőművész keser­édes történetét tálalja fel, mind a művészvilágnak, mind az újságírásnak görbe tükröt állítva. Az Én és Kaminskit már játsszák a mozik. A német rendezőt Berlinben értük el telefonon.