Kultúra

Ahányszor készül egy virtigli műfaji film Magyarországon, mindjárt mindenki azon kezd lamentálni, hogy miért nincs több, és amik vannak, azok miért olyanok, amilyenek. Az mindenképpen igaz, hogy a zsánerfilmnek (különösen bizonyos zsánereknek) nincs kiforrott hagyománya a magyar filmkészítésben.

Az utóbbi időben számos cikk, vita és workshop foglalkozott itthon a költészetfordítás problémájával, közelebbről azzal, hogy a fordított líra kiveszni látszik a hazai irodalmi és könyves piacról; a kiadók irtóznak tőle, a fordítók egyre kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy versekkel szöszöljenek napokig, hetekig, a sporadikus folyóirat-publikációkból meg nem áll össze egységes kép a nemzetközi líra trendjeiről.

Új filmjében a Good Bye, Lenin! rendezője egy törtető újságíró és egy legendás festőművész keser­édes történetét tálalja fel, mind a művészvilágnak, mind az újságírásnak görbe tükröt állítva. Az Én és Kaminskit már játsszák a mozik. A német rendezőt Berlinben értük el telefonon.

Ez legfeljebb a KDNP-szavazóknak felháborító. Ők pedig nincsenek sokan.

Idén Németország Giulio Ricciarelli A hallgatás labirintusában c. filmjét jelölte az Oscar-díjra, mely az 1963 decembere és 1965 augusztusa közötti frankfurti Auschwitz-per történetét dolgozza fel.

Garmann szőke norvég kisfiú. Vékony, szeplős és félszeg. Egy katica van az orrán, a pöttyeit számolja.

Rég váltott ki annyi – a szigorúan filmes szakmán kívülről, sokszor a tudomány területéről érkező – reflexiót egy sci-fi, mint a Csillagok között (eredetileg: Interstellar).