A normális emberek nem így beszélgetnek – mégis mitől jó a Baráti beszélgetések adaptációja?

Mikrofilm

A Baráti beszélgetések ugyan nem tudta megismételni a Normális emberek sikerét, de a középpontjában álló életérzés bemutatásában így sem vallott kudarcot.

Sally Rooneyt a milleniál generáció egyik legjobb hangjaként (vagy épp az első kiváló írójaként) szokás emlegetni, aki itthon és külföldön is igazi bestseller-szerzővé vált. Egyetlen regényíróként került fel a TIME 2022-es legbefolyásosabb embereket felsoroló listájára, harmadik regénye pedig már akkora siker lett, hogy egy brit könyves magazin inkább nem is közölt róla kritikát, mert úgyis mindenki azt olvasta 2021-ben (mi azért megtettük, Karafiáth Orsolya kritikája itt olvasható a könyvről).

Rooneyt a tévénézők a Normális emberek című 2020-as minisorozatáról ismerhetik, mely az addigi legismertebb, két évvel korábbi regényének adaptációja (kritikánk itt olvasható). Ez a show a könyvhöz hasonlóan letarolta a világot: 4 Emmyre jelölték, ott volt valamennyi év végi toplistán, főszereplői, az addig kevésbé ismert Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal pedig egy csapásra sztárokká váltak.

Ilyen sikerek után nem csoda, ha a producerek azonnal elkezdtek dolgozni egy újabb Rooney-adaptáción: az író első regényéből, a 2017-es Baráti beszélgetésekből készítettek minisorozatot. A két regény tematikailag, a hangvételt és a szereplőket tekintve is nagyon hasonló (mi is egy írásban közöltünk róluk kritikát, ez itt olvasható), ráadásul az alkotók többsége is ugyanaz maradt: visszatért Alice Birch író, Lenny Abrahamson rendező és az ír Element Pictures produkciós cég is. A Baráti beszélgetéseket végül nyár elején mutatták be (nálunk az HBO Maxon érhető el), a fogadtatása azonban eléggé langyos volt:

a kritikusok és a nézők többsége is egyszerűen ignorálta, aki mégsem, az legtöbbször kárhoztatta lassúságáért és szürkeségéért

– na meg azért, mert messze elmarad Rooney másik művének feldolgozásától.

A két műsor közötti egyik legfőbb különbség, hogy míg a Normális emberek első felének forgatókönyvéből maga Rooney is kivette a részét, most nem folyt vele az alkotói munkába. Nem az ő távolléte miatt hiányzik azonban az előző műsor szenvedélye és dinamikája: egyszerűen az alapanyagok is különböznek.

Persze mindkettőben huszonéves fiatalok birkóznak az érzéseikkel és egymással, gyökértelenségüket és tétovaságaikat pedig mindkettőben a szerelmi afférjaikon keresztül vizsgálhatjuk meg. A Normális emberek azonban mégiscsak egy hagyományos szerelmi történet két főhőssel, akik úgy vonzódnak egymáshoz, majd pattannak messzire a másiktól, mint bogarak az éjjeli villanykörtétől.

A Baráti beszélgetések ezzel szemben tényleg nem több, mint beszélgetések halmaza, ráadásul ezúttal négy főhősünk van, akik valamiféle csonka, soha be nem teljesedő szerelmi négyszögben ingadoznak.

Frances félénk és visszahúzódó, míg barátnője, Bobbi vagány és extrovertált – ők ketten slam poetryhez hasonló performanszokat adnak elő, melynek előbbi az írója, utóbbi pedig a sztárja. Felkeltik egy idősebb, jól menő író, Melissa figyelmét, majd össze is barátkoznak vele. Bobbi egy rövid afférba is bonyolódik Melissával, míg Frances annak férjével, Nickkel kezd el barátkozni, amiből hamar flört, majd szeretői viszony kerekedik. Ez nemcsak Melissa és Nick, de Frances és Bobbi kapcsolatának dinamikáját is felborítja – gyakorlatilag ezt mutatja be a könyv és a sorozat is.

Rooney regényeiről szokás azt mondani, hogy azért kiváló alapanyagok, mert valójában már-már forgatókönyvnek számítanak: stílusuk minimalista, a cselekmény nagy része pedig párbeszédekben bontakozik ki. A Normális emberek azonban így is tele volt érzelmi csúcs- és mélypontokkal, a szereplők kapcsolata pedig hosszú éveket ölelt fel – a sorozat pedig tökéletesen ültette vászonra mindezt, hiszen sikerült a regény lényegét megragadni benne. Ezzel ellentétben a Baráti beszélgetéseknél úgy érződik, mintha inkább a minél nagyobb teljességre törekedtek volna, azaz arra, hogy a könyv lehető legtöbb oldala bekerüljön a sorozatba. Mindkét show öt és fél óra és 12 rész, a Normális emberek azonban összehasonlíthatatlanul könnyebben fogyasztható és jobban csúszik.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Baráti beszélgetések rossz lenne, a műsornak felrótt lassúság és szenvelgés ugyanis remekül passzol a cselekmény mondanivalójához:

a főhősök fiatal felnőttként ott állnak az élet kapujában, munka és család tekintetében is komoly döntéseket kellene hozniuk, azonban fogalmuk sincs, hogy mitévők legyenek.

Mivel magukkal, saját félelmeikkel, vágyaikkal és kétségeikkel sem tudnak mit kezdeni, a partnerükkel való minden komolyabb terv vagy szándék is halálra van ítélve. Első ránézésre egyikük sem különösebben egyedi vagy szimpatikus, történetük azonban épp azért megkapó, mert az ebben a korban járók közül szinte bárkivel megeshetne ugyanez, vagy legalábbis valami hasonló. Mindezt persze ezerszer láthattuk már, és nem is ez az első generáció, amire ráaggatták a kallódó címkét, a sorozat legjobb pontjain mégis tud újat mondani és érvényesen beszélni arról az életérzésről, ami egyre több fiatalnak ismerős: arról, hogy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal és egymással.

A regény jelentős részében a főszereplők párbeszédek mellett SMS-ekben kommunikálnak, és nincs ez másképp a műsorban sem. Legalább ennyire fontos viszont, amikor úgy döntenek, hogy nem mondanak semmit: a közöttük lévő viszonyok ignorált hívások, megkezdett, majd kitörölt üzenetek, ki nem mondott sértések és bókok mentén bonyolódik.

A könyv és sorozat közötti egyik legnagyobb különbség, hogy utóbbinak a látszattal ellentétben valójában egyetlen igazi főszereplője van: Frances. Az epizódok szinte kivétel nélkül rá koncentrálnak, a többiek pedig inkább az ő útkeresésének egy-egy állomását jelölik. Legjobb barátja, Bobbi korábban az első és egyetlen szerelme volt, és sokáig úgy tűnik, szinte mindent érte, vagy az ő ellenében cselekszik. Bobbi megcsókolja Melissát, erre Frances összejön Melissa férjével – ezt ugyanúgy lehet visszavágásnak tekinteni, mint a közös múlt megtagadásának, hiszen Nick lesz Frances első férfi szexpartnere is.

A sorozat remekül mutatja be, miként változtatja meg a viszony Francest és a Bobbihoz való kapcsolatát is, ahogy annak a szemléltetése is jól sikerült, hogyan őrlődik valaki egy olyan kapcsolatban, ahol mindig csak a harmadik fél lehet. Frances viszont a regényben egy sokkal élőbb és vibrálóbb figura, a sorozatba nem kerültek bele például harcos baloldali eszméi, sőt, a regény valamennyi politikai vonatkozása kimaradt – ez a bizonytalanabb főhős azonban még jobban szolgálja azt a fajta útkeresést, amit a show be akar mutatni.

Azzal persze, hogy szinte mindent az ő szemén keresztül látunk, a többiek menthetetlenül elhalványodtak. A legjobban talán Bobbi karaktere kopott meg az adaptációban – ő egyfajta vagány baráttá silányult, ilyen formájában pedig működik is, azt azonban a látottak alapján nehéz elhinni, hogy valaha több is volt közötte és Frances között. Szerencsére a casting a Normális emberekhez hasonlóan jól sikerült, így mindegyik karakter életre kel: Francest az újonc Alison Oliver alakítja, Bobbit pedig az American Honey-val berobbanó Sasha Lane. A Melissát játszó Jemima Kirke a Csajok című, hasonszőrű sorozatból lehet ismerős, Nicket, azaz Joe Alwynt pedig ugyancsak nemrég ismerte meg a világ: első szerepét a 2016-os Billy Lynn hosszú, félidei sétájában játszotta.

A Baráti beszélgetések nem könnyű sorozat, a többséget a jelek szerint ki is akasztotta, hogy a játékidő nagy részében a szereplők unottan társalognak, vagy a bizonytalanságtól görcsösen fetrengenek. Hiányzik belőle az a megkapó szenvedély, ami a Normális embereket közkedveltté tette – ugyanazt az életérzést töredékesebb formában, rosszul működő kapcsolatok és szétmálló barátságok formájában meséli el. Mindezt nem mindig élvezetes nézni, aki azonban ráérez a lassabb tempóra és a halkan életre kelő karakterekre, egy lépéssel közelebb kerülhet ahhoz a generációhoz, amely hamarosan már saját gyermekeit fogja nevelni.

Elérhető az HBO Maxon

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk

„Engem untatnak a hagyományos elektromos gitárszólók”

  • Nagy István
Steve Stevens közreműködött filmzenékben, de a leginkább mégis Billy Idol szólógitárosaként ismerhetjük. A budapesti Billy Idol-koncert előtt mesélt nekünk együttműködésükről, a Top Gun Grammy-díjáról és sok minden másról.