Scorsese hosszú esszében, Fellinit éltetve ítéli el a mai tartaloméhséget

Mikrofilm

Egy David Lean-mozi, egy cicás videó, egy Super Bowl-reklám, egy szuperhősös folytatás és egy sorozat egyik epizódja: mind ugyanolyan kontentté silányultak – írja a rendező.

 

Úgy tűnik, Martin Scorsese amellett, hogy rendezőtársai filmes ízlését egyengeti, arra is talált időt a karantén alatt, hogy a filmek múltjáról, jelenéről és jövőjéről elmélkedjen. A Nagymenők és a Dühöngő bika rendezője terjedelmes esszét írt a Harper’s magazinnak Il Maestro – Federico Fellini és a mozi elveszett varázsa címmel. „A mozi művészetét szisztematikusan leértékelték, félreállították, megalázták és lealacsonyították a legkisebb közös nevezőre, a »tartalomra«” – fogalmazott.

Ma, a streamingplatformok korában valóban ez, vagyis a kontent számít a legforróbb hívószónak: a Netflix, az Amazon és társai nem tudnak annyi filmet, sorozatot, vagy épp stand up előadást előállítani, ami elég lenne a milliós előfizetőseregnek, viszont mivel ma már szinte minden nagyobb stúdiónak saját platformja van, lassan felvásárolni sem lesz mit – épp ezért őrült harc folyik a tartalomért. Ennek köszönhető, hogy a Sundance függetlenfilmjei évek óta rekordot rekordra döntenek; vagy épp hogy a Disney azt se tudja kínjában, mit remake-eljen, rebootoljon, prequelezzen vagy sequelezzen (előzményeket és folytatásokat készítsen - a szerk.).

Scorsese szerint 15 évvel ezelőtt a tartalom egy olyan fogalom volt, amit akkor használtak az emberek, ha komolyan vitatkoztak egy alkotásról, a kifejezést pedig általában a film „formájával” szemben használták. Mára azonban teljesen kiüresedett a szó: egy David Lean-mozi, egy cicás videó, egy Super Bowl-reklám, egy szuperhősös folytatás és egy sorozat egyik epizódja ugyanolyan tartalommá vált a cégek számára – a streamingszolgáltatók pedig úgy lehetetlenítették el a filmszínházakban megtapasztalható élményt, ahogy az Amazon csinálta ki a könyvesboltokat. Persze egyrészről ez jó a filmkészítőknek – így például neki is, másrészt azonban ezeken a platformokon mindent ömlesztve kap meg a néző. Ez a rendező szerint demokratikusnak tűnik, azonban valójában nem az,

hiszen algoritmusok szerint választunk néznivalót, amelyek csak a filmek témáját és műfaját nézik, azt nem, hogy milyen művészi értéket képviselnek.

Épp ezért sokkal üdvösebbnek tartja a nagyokkal szemben azokat a filmes tékákat, amelyek kurált tartalommal rendelkeznek: ilyen a Criterion Channel, a MUBI, vagy az olyan hagyományos adók, mint a TCM.

A Mester ezután azon elmélkedik, milyen volt régen a filmipar helyzete – amikor a forgalmazóknak még valódi kockázatot kellett vállalniuk, amikor például behozták Amerikába Bertolucci Forradalom előtt című filmjét. „A mozi mindig több volt tartalomnál, és mindig több is lesz – bizonyíték rá azok az évek, amikor ezek a filmek a világ minden pontjáról megérkeztek, beszélgettek egymással és heti szinten újradefiniálták a művészeti formát” – írja. Godard, Antonioni, Bergman és társaik mind azzal foglalkoztak „mi is a mozi?”, a filmjeik pedig egymással vitatkozva kerestek választ a kérdésre; senki sem egy vákuumban alkotott.

Mindezen diskurzus közepén szerinte Fellini állt, aki Chaplinhez, Picassohoz és a Beatleshez hasonlóan a saját művészeténél is nagyobb volt.

Ezt követően hosszan értekezik a Meastro-ról, művészetéről és filmjeiről. Két kedvencének az 1953-as A bikaborjakat és az 1963-as 8 és ½-et nevezte – előbbi inspirálta Aljas utcák című filmjét, míg utóbbiról azt írta: „Minden alkotónak, akit akkoriban ismertem volt egy fordulópontja, egy személyes mérföldköve. Az enyém a 8 és ½ volt és még mindig az.”

QVCkFJJQ_top_story_lead.jpeg

 
Federico Fellini 

Ahogy esszéje zárásában fogalmaz: az olyan, istenekként kezelt művészek mint Godard, Bergman, Kubrick és Fellini végül az idő árnyékába húzódtak – ma már semmit sem vehetünk biztosnak; nem függhetünk a filmipartól, hogy az majd törődik a mozival. A tömeges vizuális szórakoztató üzletben, aminek korát éljük, a kulcsszó az üzleten van: egyedül az számít, mi mennyi pénzt hoz a konyhára. Épp ezért a Virradattól az Országúton keresztül a 2001: Űrodüsszeiáig minden hasonló alkotást egyszerűen besuvasztanak a streamingek „art film” kategóriájába. Scorsese szerint a filmet és annak történetét ismerőknek meg kell osztaniuk tudásukat és rajongásukat annyi emberrel, amennyivel csak lehetséges, és világossá kell tenni az ezeket a filmeket ma birtoklók számára, hogy a filmművészeti alkotások többek egyfajta tulajdonnál, amit kihasználnak, aztán elzárnak a többi ember elől. Emellett szerinte ismét itt az ideje definiálni, mi a mozi, is mi nem az.

Federico Fellini egy jó kezdés lehet. Sok mindent mondhatunk Fellini filmjeiről, de egy dolog kétségbevonhatatlanul igaz: azok igazi mozik.

Scorsese 2019 óta több szálon is a kötődik a Netflixhez: Bob Dylan-dokumentumfilmjét is ők mutatták be, majd régóta dédelgetett és a legtöbb stúdió által túl drágának és kockázatos vállalkozásnak tartott Az ír című gengsztereposzát is a streamingóriás finanszírozta. Nemrég debütált a platformon hétrészes Fran Lebowitz-dokusorozata, a Mintha egy városban lennél (kritikánk). Következő projektjére azonban streaminget váltott: a Killers of the Flower Moon című moziját, melyben Leonardo DiCaprióval hatodik, Robert De Niróval pedig tizedik alkalommal dolgozik majd együtt, az Apple TV+ mutatja majd be.

Scorsese esszéje teljes terjedelmében itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.