Scorsese hosszú esszében, Fellinit éltetve ítéli el a mai tartaloméhséget

  • Gábor Áron
  • 2021.02.19 19:00

Mikrofilm

Egy David Lean-mozi, egy cicás videó, egy Super Bowl-reklám, egy szuperhősös folytatás és egy sorozat egyik epizódja: mind ugyanolyan kontentté silányultak – írja a rendező.

 

Úgy tűnik, Martin Scorsese amellett, hogy rendezőtársai filmes ízlését egyengeti, arra is talált időt a karantén alatt, hogy a filmek múltjáról, jelenéről és jövőjéről elmélkedjen. A Nagymenők és a Dühöngő bika rendezője terjedelmes esszét írt a Harper’s magazinnak Il Maestro – Federico Fellini és a mozi elveszett varázsa címmel. „A mozi művészetét szisztematikusan leértékelték, félreállították, megalázták és lealacsonyították a legkisebb közös nevezőre, a »tartalomra«” – fogalmazott.

Ma, a streamingplatformok korában valóban ez, vagyis a kontent számít a legforróbb hívószónak: a Netflix, az Amazon és társai nem tudnak annyi filmet, sorozatot, vagy épp stand up előadást előállítani, ami elég lenne a milliós előfizetőseregnek, viszont mivel ma már szinte minden nagyobb stúdiónak saját platformja van, lassan felvásárolni sem lesz mit – épp ezért őrült harc folyik a tartalomért. Ennek köszönhető, hogy a Sundance függetlenfilmjei évek óta rekordot rekordra döntenek; vagy épp hogy a Disney azt se tudja kínjában, mit remake-eljen, rebootoljon, prequelezzen vagy sequelezzen (előzményeket és folytatásokat készítsen - a szerk.).

Scorsese szerint 15 évvel ezelőtt a tartalom egy olyan fogalom volt, amit akkor használtak az emberek, ha komolyan vitatkoztak egy alkotásról, a kifejezést pedig általában a film „formájával” szemben használták. Mára azonban teljesen kiüresedett a szó: egy David Lean-mozi, egy cicás videó, egy Super Bowl-reklám, egy szuperhősös folytatás és egy sorozat egyik epizódja ugyanolyan tartalommá vált a cégek számára – a streamingszolgáltatók pedig úgy lehetetlenítették el a filmszínházakban megtapasztalható élményt, ahogy az Amazon csinálta ki a könyvesboltokat. Persze egyrészről ez jó a filmkészítőknek – így például neki is, másrészt azonban ezeken a platformokon mindent ömlesztve kap meg a néző. Ez a rendező szerint demokratikusnak tűnik, azonban valójában nem az,

hiszen algoritmusok szerint választunk néznivalót, amelyek csak a filmek témáját és műfaját nézik, azt nem, hogy milyen művészi értéket képviselnek.

Épp ezért sokkal üdvösebbnek tartja a nagyokkal szemben azokat a filmes tékákat, amelyek kurált tartalommal rendelkeznek: ilyen a Criterion Channel, a MUBI, vagy az olyan hagyományos adók, mint a TCM.

A Mester ezután azon elmélkedik, milyen volt régen a filmipar helyzete – amikor a forgalmazóknak még valódi kockázatot kellett vállalniuk, amikor például behozták Amerikába Bertolucci Forradalom előtt című filmjét. „A mozi mindig több volt tartalomnál, és mindig több is lesz – bizonyíték rá azok az évek, amikor ezek a filmek a világ minden pontjáról megérkeztek, beszélgettek egymással és heti szinten újradefiniálták a művészeti formát” – írja. Godard, Antonioni, Bergman és társaik mind azzal foglalkoztak „mi is a mozi?”, a filmjeik pedig egymással vitatkozva kerestek választ a kérdésre; senki sem egy vákuumban alkotott.

Mindezen diskurzus közepén szerinte Fellini állt, aki Chaplinhez, Picassohoz és a Beatleshez hasonlóan a saját művészeténél is nagyobb volt.

Ezt követően hosszan értekezik a Meastro-ról, művészetéről és filmjeiről. Két kedvencének az 1953-as A bikaborjakat és az 1963-as 8 és ½-et nevezte – előbbi inspirálta Aljas utcák című filmjét, míg utóbbiról azt írta: „Minden alkotónak, akit akkoriban ismertem volt egy fordulópontja, egy személyes mérföldköve. Az enyém a 8 és ½ volt és még mindig az.”

QVCkFJJQ_top_story_lead.jpeg

 
Federico Fellini 

Ahogy esszéje zárásában fogalmaz: az olyan, istenekként kezelt művészek mint Godard, Bergman, Kubrick és Fellini végül az idő árnyékába húzódtak – ma már semmit sem vehetünk biztosnak; nem függhetünk a filmipartól, hogy az majd törődik a mozival. A tömeges vizuális szórakoztató üzletben, aminek korát éljük, a kulcsszó az üzleten van: egyedül az számít, mi mennyi pénzt hoz a konyhára. Épp ezért a Virradattól az Országúton keresztül a 2001: Űrodüsszeiáig minden hasonló alkotást egyszerűen besuvasztanak a streamingek „art film” kategóriájába. Scorsese szerint a filmet és annak történetét ismerőknek meg kell osztaniuk tudásukat és rajongásukat annyi emberrel, amennyivel csak lehetséges, és világossá kell tenni az ezeket a filmeket ma birtoklók számára, hogy a filmművészeti alkotások többek egyfajta tulajdonnál, amit kihasználnak, aztán elzárnak a többi ember elől. Emellett szerinte ismét itt az ideje definiálni, mi a mozi, is mi nem az.

Federico Fellini egy jó kezdés lehet. Sok mindent mondhatunk Fellini filmjeiről, de egy dolog kétségbevonhatatlanul igaz: azok igazi mozik.

Scorsese 2019 óta több szálon is a kötődik a Netflixhez: Bob Dylan-dokumentumfilmjét is ők mutatták be, majd régóta dédelgetett és a legtöbb stúdió által túl drágának és kockázatos vállalkozásnak tartott Az ír című gengsztereposzát is a streamingóriás finanszírozta. Nemrég debütált a platformon hétrészes Fran Lebowitz-dokusorozata, a Mintha egy városban lennél (kritikánk). Következő projektjére azonban streaminget váltott: a Killers of the Flower Moon című moziját, melyben Leonardo DiCaprióval hatodik, Robert De Niróval pedig tizedik alkalommal dolgozik majd együtt, az Apple TV+ mutatja majd be.

Scorsese esszéje teljes terjedelmében itt olvasható.

Neked ajánljuk