Nem csak köszönetet kaptam a grúz tüntetőktől: diákoktól és volt miniszterektől, egyszerű eremberektől és tudományos kutatóktól, amiért eljöttem hozzájuk. „Miért nem csinálnak semmit?” – szegezték nekem a kérdést – „Mikor vonják felelősségre azokat, akik elcsalták a választásokat, akik letartóztatták és megverték a tüntetőket?” Azt akarták tudni: mikor fogja végre megvédeni őket az az Európai Unió, amihez annyira szeretnének csatlakozni.
Választhattam: vagy mellébeszélek, vagy elmondom az igazat. Vagy büszkén bejelentem, hogy hamarosan csatlakozik hozzám egy egész európai parlamenti küldöttség, vagy beismerem, hogy ha cselekvésről van szó, az uniós országok kormányai sokkal óvatosabbak, mint a parlament, és valójában a kormányok azok, amelyek az európai politikát irányítják. Választhattam, de nem azért voltam ott, hogy letörjem a lelkesedésüket. Ehhez nem volt jogom, ezért ahelyett, hogy politikusként válaszoltam volna, inkább újságíróként visszakérdeztem: „Miért az Európai Uniótól várnak mindent? Miért nem szervezik meg magukat jobban? Nem azért, mert valójában nem is tudnának hogyan szembeszállni Oroszországgal, és ezt pontosan tudják?”
Nem kellett részleteznem, jobban képben voltak a saját helyzetükkel mint én. Ott toporog a küszöbükön Putyin Oroszországa, amelyik 2008-ban már ellopta a területük ötödét, most pedig úgy manipulálta a választásukat, hogy az Európa-párti tábor kikapjon. Mégis kijelentették: „nem fogunk veszíteni”. „Mi nem vagyunk Belarusz.” Elmagyarázták, hogy Grúzia sok politikai változáson ment már keresztül és sok csatát megvívott azóta, hogy harmincöt éve visszanyerte a függetlenségét, és Belarusszal ellentétben nem maradt egy posztszovjet diktátor kezei között. Ezek után túl késő már arra kényszeríteni, hogy feladja a szabadságát és megtérjen Oroszország keblére.
Ezt egy volt külügyminiszter mondta nekem. Békét és szeretetet hirdető fiatalok csoportjai bólogattak. Az országot pedig egyesítette – és egyesíti minden este – a grúz parlament előtti téren a tiltakozás az ellen, hogy a kormány felfüggesztette az uniós csatlakozási tárgyalásokat. Ez a lépés verte ki a biztosítékot. A választásokba való beavatkozás megdöbbentette ugyan az országot október végén, de akkor a társadalom alig reagált. Viszont az EU-csatlakozás elleni döntés olyan egyértelműen jelezte, hogy a hatalmon lévő párt, a Grúz Álom le akarja zárni a Brüsszel felé vezető utat és újra megnyitni a másikat Moszkva felé, hogy Grúzia hirtelen felébredt, még a kisvárosokban és falvakban is.
Látványos a szembenállás. Az egyik oldalon a multimilliárdos Bidzina Ivanisvili, aki Oroszországban gazdagodott meg, és most a grúz gazdaság, a parlament és a rendőrség nagy részét irányítja. A másik oldalon a grúzok túlnyomó többsége, akik Oroszország elől menekülve az EU-hoz akarnak csatlakozni, de akiknek egyetlen fegyvere az elnök, Szalome Zurabisvili, aki valóban elszánt és bátor, de a hivatali ideje december végén lejár, és az utódját, egy szélsőjobboldali egykori focistát már meg is választották.
A diplomácia világában inkább arra számítanak, hogy a grúz milliárdos és az orosz keresztapa kerekedik fölül, de Grúzia mégsem Belarusz, és Vlagyimir Putyin, miután nemrég elvesztette Szíriát, és emberhiánnyal küzd Ukrajnában, bajosan tudna bevonulni „rendet tenni” Grúziába. Tbilisziből nézve a kis Sztálin kezd kifulladni, és hamar befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy a grúz ellenzéki tüntetők nem feltétlenül áltatják magukat, hogy van esélyük leváltani a Putyin-párti vezetést.
Az elnyomás erőszakos. Több száz letartóztatás történt egy kevesebb, mint 4 millió lakosú országban. Az üzleti szféra egyértelművé tette, hogy a gazdaság mindent elveszítene, ha hátat fordítana a nyugat-európai kereskedelemnek. Egyre több köztisztviselő áll ki nyilvánosan az európai elköteleződés mellett. A teljhatalmú Ivanisvilinek persze esze ágában sincs, hogy teljesen szakítson az unióval, hiszen arrafelé is komoly érdekeltségei vannak. Kétségtelenül azt szeretné a legjobban, ha megtarthatná a brüsszeli és a moszkvai kapcsolatait is. A hozzá közel állók azt sulykolják, hogy a huszonhetekkel folytatott tárgyalásokat nem is állították le, csak felfüggesztették. Annyira aggódnak az oroszbarát kormány köreiben, hogy amikor a Grúz Álom egyik magas rangú tagjának megmondtam, az ő pártján múlik, hogy megoldja a válságot, amit okozott, és hogy új választásokra van szükség, mielőtt a helyzet kibogozhatatlanná válik, nem tiltakozott a felvetés ellen, nem is emelte fel a hangját.
Senki sem akar heves összeütközést, de az események afelé vezetnek. Lehet, hogy már december 29-én eldurvul a helyzet, mivel Szalome Zurabisvili nem szándékozik aznap átadni az elnökséget utódjának, akiből senki nem kér. Lehet, hogy csak később mérgesednek el az indulatok, de kétségtelenül erre tartunk, mert Tbilisziben nagyon látszik, hogy mennyire túlléptek már a szovjet időkön.
Vlagyimir Putyin egy olyan birodalmat szeretne újjáépíteni Kijevben, Tbilisziben, Jerevánban és Kisinyovban, ami már megbukott, ami már nem fog újjászületni, mert csak a bőven negyven év fölöttiek emlékeznek rá egyáltalán. Putyin egy olyan múltból bújt elő, amit már nem tud visszaállítani. Az orosz elnök valójában élőhalott, és a grúzoknak igazuk van. Nem félni kell tőle, hanem vissza kell küldeni a sírba.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
