A durvára vakolt pincefalon fülledt vízcseppek ülnek, kicsapott a pára, olykor egy-egy hirtelen megindul, de a levegő nem mozdul, mi több, állni látszik, sűrű, harapni lehet az áporodottságot, a távolból léptek kopogása közelít (lassan), spiccvas a kövön, nyikordul a vaskapu, a sápadt lámpa sárga fénybe vonja a komor cellát, belép egy orvosi köpeny, a nadrágszár előbb bizonytalanul, majd mind nagyobb eltökéltséggel halad a helyiség távolabbi végében álló fekpad (műtőasztal) felé, amin leszíjazott alak, egy nő... Az orvos reszkető ujjbegyei előbb darabosan, de pár (éveknek ható) tizedmásodperc múlva már finoman futnak végig a gondosan előkészített műszereken, egy-egy iparművészeti remek mind, csupa gyilok, kés, csipesz, tű, kalapács, és akkor az izzatag tenyér rátapad a legnagyobb rézkalapácsra, megremeg a mandzsetta, és akkor dráma van (egyes feltételezések szerint a távolban elpattan egy húr) - ha nem sejteném, hogy a fináléban járunk, már kezdeném is keresni a kijáratot: Szász János új filmje imponáló fesztiválsikernek ígérkezik (Cannes-tól Kalkuttáig, simán - van rá igény).
Persze nincs racionális magyarázat arra, hogy miért itt gondolunk a szökésre, hisz így ment végig. Rendező és operatőr (Máthé Tibor) nem ma kezdte, nincs olyan árnyalata barnának, sárgának, ami megszökhetne előlük - s Csáth sem először akadt Szász horgára.
E filmfestészet - bár nem feltétlenül hagyományok nélküli a magyar mozgóképtörténetben - Szász korai nagyjátékfilmjeinek valami furcsa, lebírhatatlan, elementáris erőt adott. Ezt a Szédüléskor (1989) még érezhettük a kor szavának (akkoriban nagy számban készültek ilyes igyekezetből fogant darabok: Fehér Györgytől Tarr Béláig, a Meteótól a Halálutak, angyalokig - vagy fordítva), de a Woyzeck (1994) esetében már a vizuális hatás oly dramaturgiai többlettartalmakat nyitott meg, amelyek megfellebbezhetetlenné tették a koncepciót egész addig az érzékcsalódásig, hogy Woyzecket most (vagyis akkor) csakis így érdemes (lehetséges) - persze, mért ne lehetett volna máshogy, ám még Woyzeck-adaptációk sem hullanak az égből. E mű erősen az emlékezetünkbe véste Szász János nagy tudományát, a színészválasztást és -vezetést is. A szakmai körökben nagy elismertségnek örvendő, ám roppant nehéz esetnek tartott Kovács Lajos voltaképpen egyetlen önmagához méltó színész mozialakítását nyújtotta ott - átütő volt, na (azóta csak csendőrök, rendőrök, vicces prolik - kár).
Ezek után érthető volt a nagy várakozás, ami Maya Morgenstern fellépését előzte meg a rendező első Csáth-adaptációjában, A Witman fiúkban (1997). Mégis a művésznő (és - nincs mit szépíteni - a mű is) csalódást okozott. A kameraecset a helyén volt, de az anyagyilkos gyerekek története finoman szólva nem érintett meg (nézői, kritikusi) tömegeket, bár fesztiválokon mintha jól muzsikált volna... A színésznő éppen divatban volt (másodszor hallik, ím, az adott kor szava), a film pedig magánközlemény gyanúját vetette fel. Kicsit akkori nézői önmagunk igazolását is találhatjuk abban, hogy Szász, közel tízévnyi filmszünet után ismét Csáth Géza felé fordult - talán ő is kielégületlen maradt. (Mindazonáltal örökké sajnálhatjuk, hogy az ő Sorstalanságából végül nem lett semmi. Bár a mozifestészet épp a megvalósult adaptációban vallott bántó kudarcot - talán pont ezért lett volna érdekes, hogy Szász vizuális lírája hogyan bír meg a szándékoltan szenvtelen anyaggal?)
Azért mentünk bele e szűk helyen ennyire a múlt viselt dolgaiba, mert az évtizednyi kihagyás mit sem változtatott a tényeken és a hozzájuk kapcsolható kérdéseken (az egyenlet végére persze csak egy kérdés marad). Ugyanazt a gittet rágjuk. Szász János is - bár az idő felette sem múlik nyomtalan; elmondhatjuk, eljutott a formai tökélyig. De az nem csak egy résztáv? Lehet cél is?
Tény, hogy színészeiből kihozza a legjobbat. Az a perdöntő kérdés pedig így hangzik: kihüvelyezhető-e olyan érdemi közlés (Szász bármelyik filmjéből), ami megmenti a már-már kényszerességig túlhajtott, minden porcikájával a "mívességre" törő formát a giccstől?
Szász és forgatókönyvírója, Szekér András nem bízott semmit a véletlenre (uram bocsá' Csáth kényére-kedvére), bő szemmel és időben szabadon mozogva használtak fel ezt-azt nevezett írói és orvosi munkájának lenyomataiból, naplójából. Ezt az alkalmasint roppant kényes munkát kétségkívül nagy körültekintéssel, hűen végezték. Amit a vásznon látunk, első látásra nyilvánvalóan Csáth. De mit akar tőlünk Csáth Géza egy szerelmi történetté formált, ópiumfüggőséggel és írásképtelenséggel dúsított orvos-beteg esettel - máma? Mert az nem közlés, hogy ha eladod a lelkedet az ördögnek, az vagy összejön, vagy nem, de legtöbbször mégsem (a nemrég még íróként sikeres orvos hős elirigyli kórháza nőbetegének grafomániáját). Igen, lehet az úgy, hogy valaki nem tud írni, és azt teszi közzé, hogy nem tud - de az esetek majd száz százalékában ez megmarad magánközleménynek. Az még ennél is kevésbé tűnik mérvadónak (s gyanítom, ez már Csáth korában is csak vadromantikus ködevés volt), hogy az ópiumszívó egy év alatt a szer hatására kétmillió évet él át, s a szívóágra kerüléstől kezdve gondos orvosi felügyelet mellett hátralévő tíz évében lehúz így húszmilliót - ezt még bizonyítottan gyakorló fogyasztónak sem hinném el; nem kell a tudomány jelenlegi állására hivatkozni önfelmentő vágyálmok érvényességét kutatva. Az meg aztán végképp a privátszférára tartozik, hogy az ember adott esetben elragadtathatja magát akár odáig is, hogy gátlástalanul kihasználja legközelebbi partnerét, s mikor annak - épp e hatásra is kifejlődő - bajával szembesül, kénytelen beismerni tehetetlenségét; bizony, van ilyen (vagy nincs).
Szász János generációjától - ma a beérkezett, masszív középkorosztály: Enyedi, Janisch, Kamondi, csupa megbecsült név, miként Szászé is - soha nem is volt idegen a magánközlések moziba hurcolása. Érthető, hisz színreléptükkor nem is létezett adekvátabb felelet a világ akkori dolgaira. De azok az idők simán elmúltak, az előbb nevezett mesterek pedig eljutottak olyan messzire, amennyire csak lehetett (büszkék lehetünk mindőjükre). De eljött az ideje a változásnak - hisz még szinte fiatalok.
A Hungarotop bemutatója
