Egotrip

„Amikor egy autó, amely nagy sebességgel haladt a sík országúton, emelkedőhöz ér, a rossz autóvezető abban az illúzióban ringathatja magát, hogy csak taposnia kell a gázpedált, s tarthatja a sebességet. Az eredmény: a motor köhögni kezd, s hamarosan lefullad.” Ezzel a (Jánossy Ferenctől átvett) hasonlattal érzékeltette Kornai János az „erőltetett növekedés” kimerülésére adható hibás választ (Erőltetett növekedés, Akadémiai Kiadó, 1972).

Donald Trump idén januártól 30 százalékos vámot vetett ki a napelemekre és a mosógépekre, márciusban pedig az Egyesült Államokba importált acélipari termékek kaptak 25, az alumíniumtermékek pedig 10 százalékos tarifát. Nem sokkal ezután Washington 50 milliárd dollárnyi kínai termékre szabott ki vámot. A célba vett országok sem hagyták annyiban: ők is tarifákat emeltek, pár napja pedig újabb amerikai lépésekről kaptunk hírt.

A magyar kormányzatot elítélő Sargentini-jelentés elfogadását az Európai Parlament kétharmados többséghez kötötte. De miért épp kétharmadhoz? S egyáltalán: miért szükséges valamely döntés elfogadásához a szavazásra jogosultak vagy a szavazáson részt vevők kétharmadának a voksa? (Külön kérdés, hogy kik is a „szavazáson részt vevők”: az összes fizikailag jelen levő képviselő? A valamilyen gombot nyomók, beleértve a „tartózkodom” gombot is? Vagy csak azok, akik igennel vagy nemmel szavaznak? Bár éppen erre, a különböző törvényhozásokban különbözőképp szabályozott részletkérdésre akaszkodott rá kínjában a magyar kormánypropaganda, ezzel most nem foglalkozom.)

(Adalék az Esterházy-filológiához)

Az „üvegplafon” mára közhasználatú, bevett fogalommá vált – a nők vezető pozícióba jutását gátló, áttörhetetlen akadályokat szoktuk vele leírni, amelyeket mégis sokan rendjén valónak és természetesnek fogadnak el.

A kerékpársportban sokszor minden csak az időzítésen múlik. Tudta ezt Holló Sándor is, aki Hegyeshalom belterületén, a Vörös Lendület TSZ vendéglátó-helyiségének kapualjában várta, hogy az 1953-as Budapest–Bécs–Budapest-verseny élbolya elhaladjon előtte.

Ha jól emlékszem, gimnazista koromban érzékenyítettem magamat először. Akkor ismertem meg az inuit problémát. Azt olvastam ugyanis, hogy az eszkimó név sértő, mert egy ’nyershúsevő’ jelentésű szóból ered, sőt pontatlan is, mert különféle népeket foglal egy kategóriába. A modern ember tudja, hogy nincsenek is eszkimók, csak inuitok.

Sokéves pangás után feléledni látszik a lakossági hitelpiac, bár még csak a lakáshitelek iránt nőtt a kereslet. Van persze honnan feljönni, hiszen a 2008-as válság és különösen a svájci frank megerősödése nyomán tömegesen bedőlő devizahitelek kudarca igencsak elvette a magyarok kedvét attól, hogy hitellel hosszabbítsák meg szimbolikus takarójukat.

A Tv2 megy, ez a rosszabbik eset (a legrosszabbik az M1), Bud Spencer és Terence Hill (ez a jobbik eset), a csávó a film végén fogtechnikushoz megy, mondja a kék pólós, Piedone épp ökölcsap.

„Dr. Seszták Miklós mindig is sokat tett Kisvárdáért. Nem csak városunkra, választókerületünkre, hanem az egész megyére, sőt az ország fejlődésére is kiemelten figyelt. Teljesen mindegy, hogy magánemberként, ügyvédként, képviselőként vagy miniszterként, de nagyon sokan számíthattak rá és nagyon sokan, sok mindent köszönhetnek neki.” Leleszi Tibor kisvárdai polgármester

Kábé tizenöt éve elterveztem egy regényt Omar Khajjámról, a hőse egy perzsa kútásó lett volna, de a főhőse a tudás. Az a görög-perzsa-arab tudás, ami Omar Khajjám életében még megvolt, de hirtelen félresöpörte a doktriner muszlim teológia: a szabadgondolkodás hűs vize eltűnt a föld alatt a sivatagban szinte nyomtalanul, kútjait betemette a feledés.

A tévében Dánia–Ausztrália, most kezdődött, K. Dezső döntetlenre vette a Tippmixen. Nézi a meccset, közben olvassa a tippmixújságot: A Belgium–Costa Rica-meccs majdnem 270 ezer alkalommal sarkallta fogadásra játékosainkat. A pulton felirat: KOSZORÚRA GYŰJTÜNK! Jobbra két, gyászszalaggal átkötött kép, egy nő és egy férfi, K. Dezső nem ismerte őket.

Paolo Macchiarini légcsőbeültetési kísérleteit az elmúlt évek legnagyobb orvosi botrányai között tartjuk számon.

Nemzedékem közgazdászai hosszú ideig a magántulajdon bűvöletében éltek: a „létező” szocializmus visszásságai arra tanítottak minket, hogy az államnál aligha lehet rosszabb tulajdonost találni. A vezetők politikai lojalitás alapú kinevezése és az aktuális kormányzati elvárásoknak való megfelelési kényszer óhatatlanul rontja az állami cégek hatékonyságát, ami – éppen a közösségi tulajdon miatt – halmozódó társadalmi veszteségekkel jár.