A magyar irodalom alkonya? – Körkérdés, 3. rész

  • narancs.hu
  • 2015.03.08 09:13

Könyv

Tényleg nem keletkezett valóban új és nagy irodalom 1989 óta? Garaczi László, Kulcsár Szabó Ernő, Radics Viktória és Tamás Gáspár Miklós válaszol.

Tamás Gáspár Miklós a múlt héten a Hvg.hu Spiró Györggyel készített interjújára válaszul indulatos publicisztikát írt, amely szintén a Hvg.hu-n jelent meg. Ebben a közíró nem csupán Spiró szavaira reagált, hanem azt is írta, hogy „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”.

Ez pontosan rímelt arra, amit Réz Pál, a Holmi főszerkesztője mondott tavaly a Narancsnak adott nagyinterjújában: „Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.”

Kíváncsiak voltunk, mit gondolnak erről napjaink meghatározó írói, irodalmárai. Körkérdésünkben mindenkinek ugyanazt a két kérdést tettük fel:

1. Ön szerint is több jelentős író alkotott a Kádár-rendszerben, mint a rendszerváltás óta?

2. Ön szerint mi volt az 1989–2014 közötti korszak öt legjelentősebb magyar irodalmi teljesítménye? Ha ezek között van olyan, amit egyértelműen a legkimagaslóbbnak tart, akkor kérjük, indokolja meg választását!

Elsőként Bán Zoltán András, Kiss Noémi és Radnóti Sándor válaszait közöltük. A második részben Gács Anna, Karafiáth Orsolya, Lengyel Imre Zsolt és Selyem Zsuzsa hozzászólásait. Most, körkérdésünk záró részében pedig Garaczi László (író), Kulcsár Szabó Ernő (akadémikus), Radics Viktória (kritikus, író) és Tamás Gáspár Miklós (filozófus, közíró) válaszait adjuk közre. (A kérdéseket Spiró Györgynek is elküldtük, de ő nem kívánt részt venni a vitában.)

false

Garaczi László

1.

A Homérosz jobb szerző, mint Franz Kafka típusú kijelentéseken lehet lamentálni, vidulni, ábrándozni, felhorgadni, keseregni, meghökkenni, mélázni, bosszankodni, egyet nem tanácsos: komolyan venni őket. De vegyük most komolyan, a tréfa kedvéért. Nem igazságos két eltérő időtartamú korszakot (33 év, 25 év) összehasonlítani: van még nyolc hosszú esztendő, hogy behozzuk, esetleg túl is szárnyaljuk a Kádár-korszak gigászi teljesítményeit. Szerencse a szerencsében, hogy a néhai héroszok egy része még köztünk él és alkot. Gondoljunk bele, nyolc könyvhét!

2.

Nem szeretnék viszont listázni. Ha muszáj lenne listázni – spanyolcsizma, nyaralás a Bahamákon – nyilván listáznék. Szerencsére és sajnos egyik helyzet sem áll fenn. A legkitűnőbb rendszerváltás utáni magyar szerző Franz Kafka.

false

Kulcsár Szabó Ernő

1.

Mivel nem egyforma távolságban vagyunk a két periódustól, úgyszólván lehetetlen ezt megítélni. Egyfelől azért, mert az irodalmi kánonok alakulásának nincs lényegi köze a politikai korszakváltásokhoz. Másfelől pedig azért, mert – találomra néhány példát véve – A huszonhatodik év, az Apokrif vagy a Szarvassá változott fiú kiáltozásai a Titkok kapujából, az Iskola a határon és a Saulus ma még bizonyosan más kánoni helyen „tartja” Szabó Lőrincet, Pilinszkyt, Juhász Ferencet, Ottlikot vagy Mészölyt, mint a Sinistra körzet húszévnyi hatástörténete Bodor Ádámot vagy a 2000-ben publikált Drezda februárban Térey Jánost. Pedig azt ma is tudjuk, hogy e két kötet nemcsak annyiban eredeti, hogy szokatlan tematikai irányt vesz (ilyen mű sok van, nem is igénytelenek 1989 óta), hanem nyelvművészeti tekintetben is alig van előzményük.

Az 1989 utáni korszak szerintem nem azért sosem látott kihívás az irodalom számára, mert valójában nem irodalomtörténeti korszakküszöb. Vagyis nemcsak hogy nem zárult le, hanem lényegében egybeesik kultúránk történetének negyedik mediális forradalmával. E körülmények között legkevésbé azt lehet számszerűsíteni, kik az „írók” egyáltalán. Azt ugyan nem tudom, mennyivel írnak ma többen, mint amennyien olvasnak, de – legalábbis a szövegek nyelvi állapotát tekintve – az szinte bizonyos, hogy akik írnak, többet írnak, mint amennyit olvasnak.

2.

A számszerűség biztosan igazságtalanná tesz, de irodalomtörténeti távlatban biztosan nem zavarba ejtő a kiemelkedő művek nagyságrendje. Mégpedig azért, mert a jelent a közelmúlt magyar irodalmán lehet csak mérni, és ez a mérce szerintem még mindig magas. Ahhoz legalábbis bizonyosan elég magas, hogy akár csak még a szűkebb kortárs kánonba számító szerzők mindegyike meg tudna felelni neki.

Csak olyan műveket mernék ezért itt szóba hozni, amelyek attól esélyesek a hosszabb távú hatástörténeti jelenlétre, mert vagy levezethetetlenek a közvetlen irodalomtörténeti előzményeikből (mint pl. Oravecz Halászóembere – egy egész eltűnt világ és életforma nyelvművészeti újraalkotásával – éppen nem „divatos” műfajban. Szerintem még nem is látjuk, mekkora a jelentősége.). Vagy pedig máshonnan származik az egyedi összetéveszthetetlenségük. Ilyennek sejtem a Harmonia caelestist: nagyszabású példázat egy folyton újraalakuló emberi alapviszonyról – nagy kultúratörténeti szövegtér megszólaltatásával. Térey Drezda-kötete szintén váratlan kezdet az újabb magyar irodalomban, ez a hangnem, látásmód és verskultúra szintén nem következménye a mégoly színvonalas előzményeknek. Tóth Krisztina bizonyos (igaz, eléggé kisszámú) versei hangnem és hatástörténeti elhelyezkedés szempontjából alighanem olyan teret nyitottak az irodalmi jelenben, amely elsősorban a poétikai és nyelvi-modális közelség/távolság játékának eredeti alakításával újszerűek és ismertek egyszerre. Igaz, ez az alkotásmód ismertebb és ezért megszokottabb, de amit a nyelv itt kimond, az messze több, mint a sok rövid távú, nyelvgyötrő ügyeskedés.

Bodor Ádámnak legalább két könyve is (Sinistra, A börtön szaga) biztosan ide tartozik. Ez a hang ebben a régióban ilyen nyelvművészeti érvénnyel nemigen szólalt meg, a Sinistra körzet ráadásul nem a megalkotottság hasonlósága miatt eredeti tudású társa Ransmayr Az utolsó világjának.

És hát, hogy egyetlen szemléltető példát is hozzak.

Ez a hangnem/dikció sem következett a líratörténeti előzményekből:

Oravecz:

Összegzés

Anyám fiatalasszonykori boldog-szép arca,

melyet összeszabdal a csalódás,

játék Miki barátommal a szérűjükön,

a nova szőlő íze Dregolyban,

a csirkegomba illata Darnóban,

a homok selyme a Tarnában,

félelmem apámtól,

világgá menéseim Dolyinába,

tüdővérzésem újtelepi házunk konyháján,

kirándulás az irodalomba,

a német nyelv, az angol nyelv,

hűtlen szerelmek,

otthon Kaliforniában,

a narancsvirág illata a Santa Clara völgyében,

táborozások a Colorado-sivatagban,

házépítés ötvenkilenc évesen Szajlán,

a családi élet álmának kergetése,

osztályom elsiratása,

nagyfiam vallomása kicsi korában: I love you daddy,

még egy fiú az utolsó évekre,

üldögélés a teraszon,

az alkonyi ég tanulmányozása,

beszélgetés hű társaimmal, a kutyákkal:

ennyi volt az élet.

false

Radics Viktória

1.

Van olyan, hogy „enjambement”. Sok jelentős magyar író, költő, esszéista, irodalomtudós és kritikus pályája áthajlott az egyik rendszerből a másikba, anélkül, hogy ettől süllyedt/nőtt volna a művek színvonala. Ez a rendszerváltás nem pusztította el a szerzőket, és új rezsimek nem őket mint alkotókat építették és/vagy rombolták, hanem az országot, a társadalmat, a mindennapi életünket.

A publikálás, a könyv- és folyóirat-kiadás, az állami támogatás rendszere és a recepció esett át strukturális, részben kedvező, részben kedvezőtlen változásokon. Az internet elterjedése, az irodalom iránti csökkent érdeklődés, az állami támogatás vagy halálra ítélés megváltoztatta az irodalmi életet, a primitív magyar kapitalizmussal teljesen megváltozott a kultúra is, de nem az írók, költők, irodalmárok lettek rosszabbak, és nem a magyar irodalom lett silányabb. A rendszerváltás után természetesen fiatal alkotók is föltűntek a színen, akik csöppet sem kevésbé tehetségesek és okosak, mint a Kádár korabeli fiatal írók voltak (Szvoren Edina, Bartók Imre, Nemes Z. Márió, Gerevich András, Kiss Noémi, Szőcs Petra...).

2.

Marno János: Nárcisz készül

Nádas Péter: Párhuzamos történetek

Barnás Ferenc: A kilencedik

Bodor Ádám: Verhovina madarai

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Azonban Balassa Péter, Tar Sándor, Tandori Dezső, Závada Pál, Tolnai Ottó, Kukorelly Endre, Györe Balázs, Garaczi László, Esterházy Péter, Spiró György, Kornis Mihály, Földényi F. László pályája is átívelt a rendszereken, és 89 után is fontos könyveket írtak. Hosszú lenne a 89 után napvilágot látott jelentős magyar irodalmi művek válogatott bibliográfiája, és a fiatalok kötetei közül is be lehetne venni nem egyet. De az irodalomra való reflexió, a kritika, az irodalomtudomány sem aludt el a rendszerváltozással, az esszében, publicisztikában pedig éppen Tamás Gáspár Miklós fogta Pegazus arany kötőfékét.

false

Tamás Gáspár Miklós

„…Az érzés szubjektív; a műalkotásnak viszont általános, objektív tartalommal kell rendelkeznie. A művet szemlélve ebben az általánosban, objektívban kell elmélyednem, ebbe kell belefeledkeznem; az érzésben viszont mindig csak az én különösségem konzerválódik. Ezért is kedvelik az emberek annyira az érzéseket. [!] A műalkotásnak… feledtetnie kell velünk a különösséget. Az érzéssel foglalkozó vizsgálódás nem a dolgot magát veszi szemügyre; benne a szubjektum a maga különösségében őrződik meg, s ezért – a kicsinyes különösségre szorítkozó figyelem miatt – az ilyen vizsgálódás unalmat kelt; az ilyen szemléletmódban van valami viszolyogtató” – írja Hegel (Előadások a művészet filozófiájáról, 1823, bevezetés).

Ennyit a legújabb magyar irodalomról.

A legutóbb írtam valami óvatlanul kritikait mérgemben, amit – mielőtt sor kerülne a rituális-szimbolikus lincselésre – még jól szétmángorolnak, tejbegrízesítenek és elpocsolyásítanak, nehogy véletlenül sor kerülhessen holmi őszinte beszédre. Majd fölhoznak pár remekművet, amely 1989 után látott napvilágot; s ezek a műremekek majdnem kivétel nélkül olyan alkotókéi lesznek, akik irodalomtörténetileg az 1989 előtti korszakhoz tartoznak: hiszen Kertész Imre, Esterházy, Nádas, Bodor Ádám, Krasznahorkai, horribile dictu: Spiró stb. mind nagy írók voltak már a rendszerváltás előtt; természetesen nem rájuk gondoltam, hanem arra, hogy új & nagy nem keletkezett 1989 óta. Mindenki tudja, hogy ez így van, magától értetődik, banális közhely, nem is érdemes beszélni róla. Már a közhelyek közhelyírói is megállapították anno, hogy „a történelemnek vége”, az ún. Nagy Narratívák kihaltak; így is van. Pont a regény és a novella lenne kivétel – és pont csak Magyarországon? Ebben itt lenne nagyság, amikor az egész emberi kozmoszból kihalt? Különös hipotézis.

Értem én, hogy a MAGYARIRODALOM általános, közép- és fölsőoktatók ezreinek ad állást, hogy a rangjától függ számtalan könyvkiadó, folyóirat, projekt, ösztöndíj, irodalmi díj, írói és fordítói honorárium, közgyűjtemény, könyvesbolt, kurzus, speckoll, szeminárium, kultúrrovat, könyvbemutató és író-olvasó találkozó, művház szponzorálása és rengeteg tekintélyi pozíció (a kritikusok ma már híresebbek, mint a poéták); de hát ez minden kultusz természete; s a „művelődési” kultuszok tekintélyi védelmezése mindenfajta nacionalizmus ismeretes sajátossága. A MAGYARIRODALOM ájtatos-bávatag kultusza a liberális nacionalizmus egyik utolsó roskatag bástyája Magyarhonban; ha megfricskázzák, ez ugyanolyan pogromos reakciót vált ki, mint az antiliberális jobboldalból az, ha emlékeztetik: hősei a jobbágyrendszer hívei és haszonélvezői voltak. (George Washington is számos rabszolgát hagyott családjára végrendeletében. Hja.)

A magyar irodalom akkor volt világirodalom, amikor kapcsolatban állt a világtörténelemmel: egy ízben a Habsburg-birodalom, másodízben a „kommunizmus” esetében. Ezek elhárultak. (Nota bene „világviszonylatban” is elhárultak.) Zsugorodó történelem, aprócska irodalom.

Ezen nem segít, hogy ép formaérzékű költőnőnek a régi Nők Lapja színvonalát alulról súroló novellácskáit klasszikus chef d’œuvre-ként aposztrofálják. Nem sajnálom tőle a sekélyakéjt, de nem vigasztal. Azt bezzeg furcsállnák, ha még mindig ecetben-olajban megföstött odaliszkokat és háromtételes (gyors-lassú-gyors) hegedűversenyeket tartana valaki művészetnek; de ez nem érdekes a lib. nac. könnyen elérzékenyülő műsorvezetőinek, mert ebben semmi MAGYAR nincs. A rég lejárt modernizmusban megfeneklett MAGYARIRODALOM azonban nyelvileg kötött, intézményes nemzetpolitikai libnac autoritásösszefüggés, ezért intézményes védelem illeti. Ezért a bíráló nem téved, hanem áruló. Mint a nac. minden bírálója a kultúra hajnala óta mindig, Nestbeschmutzer.

Neked ajánljuk