Korábban tanított, számos tankönyvet írt, saját módszert dolgozott ki az irodalomtanításhoz. Pedagógiáról, a magyar közoktatás helyzetéről, a tanárok tiltakozásáról beszélgettünk. De szó esett természetesen szépirodalmi pályájának alakulásáról, s új könyvéről, a Vérvonalról is.
Ebben az amerikai haderő afganisztáni jelenlétének utolsó két hetét, az evakuálást taglaló, felkavaró dokumentumfilmben nem tekintik át az események politikai vonatkozásait. Nem részletezik a történelmi kontextust.
Nyilván nem ez a sorozat a legjobb reklám a népszerűsége mélypontján lévő rendőri erőknek. Kate London, a háromrészes miniszéria alapjául szolgáló regény szerzője maga is rendőrként szolgált, aki munkája során önszorgalomból szinte etnográfiai részletességgel rögzítette a napi eseményeket; a rendőrök apró hibáit, botlásait, melyek később nagyobb problémákhoz vezettek.
Mark Linkous a teljes ismeretlenségből vált egyik pillanatról a másikra az amerikai alternatív rock egyik meghatározó alakjává, amikor 1995-ben megjelent a szólóprojektjének tekinthető Sparklehorse első nagylemeze.
„Tradition ist Schlamperei”, azaz a hagyomány puszta hanyagság, mondta Gustav Mahler, és nem biztos, hogy minden muzsikusa szerette őt ezért. Fischer Iván mindent megtesz, hogy zenekara ne váljon „slampossá”.
A 20. század elején induló modernista művészeti irányzatok szinte kivétel nélkül hirdették a gépek kultuszát: a fejlődés, a jövő kulcsát látták a mechanikus és ipari szerkezetekben, amelyek idővel művészetük inspirációforrásaivá, sőt, eszközeivé és tárgyaivá is váltak. Mi maradt mindebből technológia és információ vezérelte (sőt inkább uralta) korunkra, amelyet sokszor a poszthumán és antropocén kifejezésekkel írunk le?
Minden ízében kortárs darab ez, de felsejlenek benne a drámairodalom legklasszikusabb toposzai is, Oidipusztól Hamletig. A cselekménynek egy halotti tor ad keretet, ahol a szereplők azt próbálják kideríteni, milyen is volt valójában az elhunyt, a nagy hatalmú vállalkozó, az apa, a férj, a barát és az üzlettárs. Vagyis, hogy milyenek ők maguk.
A cím alapján gondolhatnánk egy laza krimire, esetleg szexről, megcsalásról szóló szalondrámára. A darabban végül is van pici mindenből, ám a helyzet jóval bonyolultabb.
A kétezres évek elején gyakori látvány volt a pályaudvarokon, ahogy reggelente frissen megfestett szerelvények gurulnak be a peronokra, vadabbnál vadabb rajzokkal. A graffitik sokszor olyan frissek voltak, hogy szinte érezni lehetett az alig megszáradt festék szagát.
Az agyondíjazott szerző, aki fotósként is tevékeny, sikeres, úgy egy évtizede költőként kezdte a pályáját. A 2010-es Aktív kórterem és a ’11-ben kiadott Állapotok – negyvenöt töredék című verseskötetei után aztán a próza felé fordult.
A zsúfolt Nemzeti Hangversenyterem közönségét az elsőtől az utolsó hangig, majdnem két órán át repítette gazdag képzeletének szárnyain a Joshua Redman (szaxofon), Brad Mehldau (zongora), Christian McBride (bőgő), Brian Blade (dob) összeállítású csodacsapat.
A Fészek Művészklub nyilván látott már szebb napokat is, bizonyára az alapító Benczúr Gyula vagy Lechner Ödön is felvonná a szemöldökét, látva, hogy hová jutott százhúsz év elteltével a bejáratánál most épp tortillacsipszet árusító épület.
Amikor egy gyerek a létezés fölöslegességéről kezd beszélni, az olyan, mint amikor Neo először nyúl bele az elfolyó tükörbe: egyszerre bizarr és hívogató egy másik világ kapuját birizgálni. Janne Teller Semmi című, erről szóló regényét először betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették, a viszonyulás a könyvhöz pedig azóta is csak e két szélsőségen mozog.
