Kegyetlen ország

A két legutóbbi tömeggyilkosság, a buffalói áruházi eset és az uvaldei iskolai mészárlás után fellángoltak a viták a szabad fegyvertartásról az Egyesült Államokban. Kik és miért nem engedik a szigorítását? Miért és mikor makacsolták meg magukat a republikánus szavazók? Hogy jöttek a képbe bizonyos hollywoodi cowboyok?

„Szeretem az ostoba és kegyetlen országomat” – énekli Jeff Tweedy, a chicagói Wilco rockzenekar frontembere a Cruel country (Kegyetlen ország) nagylemez címadó dalában. Az album május 27-én jelent meg, három nappal azután, hogy a texasi Uvalde kisvárosa e jelenkori kegyetlenség újabb keserű bizonyítékát tapasztalhatta meg: egy tizenéves fegyveres 19 gyereket és 2 tanárt mészárolt le, s további 17 személyt megsebesített egy általános iskolában. Az újabb iskolai lövöldözés és a tíz nappal korábbi, buffalói szupermarketben elkövetett rasszista támadás a kiváltott döbbenet mellett újra napirendre emelte a fegyvertartás kérdését. A YouGov friss felmérése szerint azonban az amerikaiak több mint negyede, a republikánus szavazók pedig közel fele véli úgy, hogy a tömeges lövöldözéseket „el kell fogadnunk, mint egy szabad társadalom velejáróját”. Habár a demokraták és függetlenek túlnyomó többsége szerint lehetne tenni a hasonló incidensek elkerüléséért, a válaszadók kétharmada nem fűzött túl sok reményt ahhoz, hogy az amerikai Kongresszus a következő hónapokban bármilyen szigorítást fog hozni.

A fegyverek állandó jelenlétére szokás a „kegyetlen” amerikai kultúra valamiféle öröktől való jellemzőjeként gondolni, és ez nem is teljesen alaptalan: az amerikai Vadnyugat, a változó határvidék (frontier) meghódítása része az amerikai hagyománynak, ahogy a saját védelmét megszervező polgárság republikánus tradíciója is beivódott a nemzeti öntudatba. Ugyanakkor – ahogy erre Adam Winkler, a témával foglalkozó alkotmányjogász felhívja a figyelmet – a fegyverekhez való hozzájutás korlátozása szintén folyamatos az amerikai történelemben: a függetlenségüket kikiáltó államok képviselői őrködtek afelett, hogy a megbízhatatlanok ne juthassanak fegyverhez, szabályozták a fegyverkereskedelmet, a korabeli Boston pedig tiltotta azt is, hogy bárki puskaport vagy töltött lőfegyvert tartson otthon. A konkrét intézkedések persze változtak, míg az első országos szintű szabályozásra az 1930-as években a szövetségi állam hatásköreit kitágító New Dealig kellett várni, de a fegyvertartás sokáig nem volt az az abszolút politikai jog, aminek ma tekintik, és a maihoz hasonló politikai megosztottság sem övezte a kérdést.

A manapság a fegyvertartás legkisebb korlátozása ellen is mozgósító érdekszervezet, az országos lőfegyverszövetség, a National Rifle Association (NRA) sem politikai lobbigépezetként jött létre: 1871-es alakulásától majd’ egy évszázadon keresztül elsősorban a biztonságos lövészetet és a vadászatot elősegítő szabadidős egyesületként működött. Nem ellenezte sem az 1930-as évek bűnözési hulláma, sem az 1960-as évek politikai merényletei nyomán kialakult szigorítást. A Kennedy-gyilkosság után a szervezet alelnöke kongresszusi meghallgatásán egyenesen azt jelentette ki, hogy „nem gondolnánk, hogy bárki, aki amerikainak vallja magát, ellenezheti, hogy a törvény hatálya alá vonjunk olyan eszközöket, mint amilyen kioltotta az Egyesült Államok elnökének az életét”. 1968-ban kétpárti egyetértéssel és az NRA támogatásával fogadták el azt a csomagot, amely megtiltotta a lőfegyverek postai megrendelését, korlátozta egyes magasabb kockázatot jelentő csoportok fegyverhez jutását, és megtiltotta bizonyos katonai fegyverek kereskedelmi célú importját.

 

Én vagyok John Wayne

Fotó: Getty Images