Hogyan vált abszolút joggá a fegyvertartás Amerikában?

Kegyetlen ország

Külpol

A két legutóbbi tömeggyilkosság, a buffalói áruházi eset és az uvaldei iskolai mészárlás után fellángoltak a viták a szabad fegyvertartásról az Egyesült Államokban. Kik és miért nem engedik a szigorítását? Miért és mikor makacsolták meg magukat a republikánus szavazók? Hogy jöttek a képbe bizonyos hollywoodi cowboyok?

„Szeretem az ostoba és kegyetlen országomat” – énekli Jeff Tweedy, a chicagói Wilco rockzenekar frontembere a Cruel country (Kegyetlen ország) nagylemez címadó dalában. Az album május 27-én jelent meg, három nappal azután, hogy a texasi Uvalde kisvárosa e jelenkori kegyetlenség újabb keserű bizonyítékát tapasztalhatta meg: egy tizenéves fegyveres 19 gyereket és 2 tanárt mészárolt le, s további 17 személyt megsebesített egy általános iskolában. Az újabb iskolai lövöldözés és a tíz nappal korábbi, buffalói szupermarketben elkövetett rasszista támadás a kiváltott döbbenet mellett újra napirendre emelte a fegyvertartás kérdését. A YouGov friss felmérése szerint azonban az amerikaiak több mint negyede, a republikánus szavazók pedig közel fele véli úgy, hogy a tömeges lövöldözéseket „el kell fogadnunk, mint egy szabad társadalom velejáróját”. Habár a demokraták és függetlenek túlnyomó többsége szerint lehetne tenni a hasonló incidensek elkerüléséért, a válaszadók kétharmada nem fűzött túl sok reményt ahhoz, hogy az amerikai Kongresszus a következő hónapokban bármilyen szigorítást fog hozni.

A fegyverek állandó jelenlétére szokás a „kegyetlen” amerikai kultúra valamiféle öröktől való jellemzőjeként gondolni, és ez nem is teljesen alaptalan: az amerikai Vadnyugat, a változó határvidék (frontier) meghódítása része az amerikai hagyománynak, ahogy a saját védelmét megszervező polgárság republikánus tradíciója is beivódott a nemzeti öntudatba. Ugyanakkor – ahogy erre Adam Winkler, a témával foglalkozó alkotmányjogász felhívja a figyelmet – a fegyverekhez való hozzájutás korlátozása szintén folyamatos az amerikai történelemben: a függetlenségüket kikiáltó államok képviselői őrködtek afelett, hogy a megbízhatatlanok ne juthassanak fegyverhez, szabályozták a fegyverkereskedelmet, a korabeli Boston pedig tiltotta azt is, hogy bárki puskaport vagy töltött lőfegyvert tartson otthon. A konkrét intézkedések persze változtak, míg az első országos szintű szabályozásra az 1930-as években a szövetségi állam hatásköreit kitágító New Dealig kellett várni, de a fegyvertartás sokáig nem volt az az abszolút politikai jog, aminek ma tekintik, és a maihoz hasonló politikai megosztottság sem övezte a kérdést.

A manapság a fegyvertartás legkisebb korlátozása ellen is mozgósító érdekszervezet, az országos lőfegyverszövetség, a National Rifle Association (NRA) sem politikai lobbigépezetként jött létre: 1871-es alakulásától majd’ egy évszázadon keresztül elsősorban a biztonságos lövészetet és a vadászatot elősegítő szabadidős egyesületként működött. Nem ellenezte sem az 1930-as évek bűnözési hulláma, sem az 1960-as évek politikai merényletei nyomán kialakult szigorítást. A Kennedy-gyilkosság után a szervezet alelnöke kongresszusi meghallgatásán egyenesen azt jelentette ki, hogy „nem gondolnánk, hogy bárki, aki amerikainak vallja magát, ellenezheti, hogy a törvény hatálya alá vonjunk olyan eszközöket, mint amilyen kioltotta az Egyesült Államok elnökének az életét”. 1968-ban kétpárti egyetértéssel és az NRA támogatásával fogadták el azt a csomagot, amely megtiltotta a lőfegyverek postai megrendelését, korlátozta egyes magasabb kockázatot jelentő csoportok fegyverhez jutását, és megtiltotta bizonyos katonai fegyverek kereskedelmi célú importját.

1399797118

 
Én vagyok John Wayne
Fotó: Getty Images

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.