Kultúra

A metareflexív betét a kényelmes kritikusok utolsó mentsvára. Bartók Imre új regénye tele van ilyen betétekkel: a főhős könyves szakember, aki munkaköri kötelességeként keresztül-kasul bejárja Európát (Malmőtől Mallorcáig, Londontól Isztambulig), könyvvásárról röppen kulturális fesztiválra, kiadói mítingről exkluzív szakmai fogadásra – így hát utazás közben bőven van ideje az irodalom természetéről vagy a könyvpiac működéséről elmélkedni. Elég néhány rövid idézet, vélhetnénk, és a kritika már meg is írta magát.

Esterházy Péter sokat tud és gyakran beszél az író elemi illetlenségéről: arról a munkaköri kötelességről, hogy az íróasztal mellett nem szabad tekintettel lenni sem istenre, sem emberre (hogy a barátokról és családtagokról már ne is beszéljünk) – bár a gyakorlatban ez felettébb bonyolult alakzatokba rendeződik végül nála is.

Idei első magyar irodalmi listánk sorrendje meglehetősen kiegyensúlyozott. A harmadik helyezett pontszáma a tizenegyedikének csupán kétszerese (volt ez az arány már ötszörös is), és olyanok maradtak le róla alig néhány ponttal, mint Centauri, Grecsó Krisztián, Röhrig Géza vagy Végel László új kötetei.

A magyar irodalom nagy betegségregénye Mácsai Pál hangján. Kritika.

Még François Mauriac közbenjárására is csak nagy nehezen talált kiadót Az éjszakának, amely ma a holokausztról szóló irodalom egyik alapművének számít. A Nobel-békedíjas Elie Wiesellel 2008-as regénye, A Sonderberg-ügy hazai megjelenése apropóján telefonon beszélgettünk.

A TÁP Színházról azt lehetett olvasni idén a (belpolitikai) sajtóban, hogy többen panaszt tettek az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökénél, Dúró Dóránál, amikor a csapat a Vígszínház 120. születésnapján a nemzeti himnuszt jó szokásához híven áthangszerelve – ezúttal breakesen – adta elő.

A kiállítás címe: Egy önéletrajz. Így, határozatlan névelővel.

Képzeljük el a Robinson Crusoe-t hajózási és növénytermesztési, a Kalevalát halászati-vadászati szakkönyvként, a Don Quijotét mint bédekkert. De főként a Kámaszútrát mint testnevelési tanácsadót! Ilyen az erotikátlanított, savanyú, komor Dekameron a Taviani testvérek jelen olvasatában.

Hendrik Weber, a német elektronikai minimalizmus egyik leginkább nagyra becsült mestere különös, egyben hatásos alkotói módszert dolgozott ki az utóbbi másfél évtizedben: úgy passzítja össze a szigorúan 4/4-es ritmikára épülő elektronikus tánczenei hagyományt a posztpunk/shoegaze örökséggel, hogy közben érzékeny és izgalmas egyensúlyt teremt az akusztikus és az elektronikus megszólalás között.

1938. november 9-én a nácik megsemmisítették a berlini Semer kiadó nyomókorongjait. Közel nyolcvan év kellett, hogy újra hallhatók legyenek a húszas-harmincas évek zsidó slágerei az Alan Bern vezette Semer Ensemble előadásában.

Egy eset még lehetett véletlen, de kettőn már érdemes elgondolkodni: úgy tűnik, az operaházban jó idők járnak a kortárs operákra.

Franzen karrierjében a fordulatot a 2001-es, Javítások című regény jelzi, mely nemcsak az Oprah-könyvklubos botrányával hívta fel magára és írójára a figyelmet, hanem azzal is, hogy – ahogy azt Mr. Difficult című esszéjében maga a szerző jelzi – felhagy a „nehezen olvashatóként” meghatározott szövegek alkotásával.