Magyar Narancs: Miért jöttél Jugoszláviából Budapestre a hetvenes években?
Nagy József: Képzőművészeti középiskolát végeztem, grafika szakon Újvidéken, és először Belgrádba felvételiztem, de nem sikerült, ezért jöttem át. Itt viszont lekéstem a felvételit a képzőn, így beiratkoztam egy előkészítő tanfolyamra, ahol rájöttem, nem ilyen rajziskolára vágyom. Próbálkoztam a művészettörténet szakkal is, de szintén nagyon porosnak találtam. Más voltam, mert főleg a zenéből meg az irodalomból indultam ki, Jugoszláviában már akkor is hozzá lehetett férni a kortárs lemezekhez, és sokkal több kitekintésünk volt a világirodalom felé a fordításokon keresztül, mint az akkori Magyarországon. Budapesten is megtaláltam azért a zenei közegemet, a Kassák Klubban, a Szabados György-féle műhelyben. Színházba is eljártam, de azt sem találtam túl izgalmasnak, míg meg nem néztem a Stúdió K néhány előadását, amelyekből sugárzott, hogy a színház is megszólalhat kortárs módon. A véletlennek köszönhetem, hogy eljutottam Kecskés András pantomimstúdiójába, a Corpusba, és beálltam egy próbára. Akkor jöttem rá, hogy te jó Isten, nekem van közöm a mozgáshoz, jól érzem magam benne, és rögtön hallom a mozdulatokat. Mindennél többre tartottam és tartom a zenét, de valahogy a hangszeres próbálkozásaim nem sikerültek. Végül a testem lett a hangszer. Viszont nagyon szűkösnek láttam az itteni lehetőségeket, kortárstánc alig létezett. Bár akkoriban jött haza Markó Iván, és láthattam a Győri Balett előadásait, az meg stilisztikailag volt annyira más, hogy nem éreztem a rokonságot vele. Ráadásul ahhoz klasszikus tánctudás kell.
MN: Ezért indultál el Párizsba szerencsét próbálni a nyolcvanas évek elején?
NJ: Mivel jugoszláv útlevelem volt, ez nem ütközött különösebb nehézségekbe. Robbanás volt az a város, felgyorsult az idő az ittenihez képest. Azonnal beiratkoztam Marcel Marceau pantomimiskolájába. Az eladásokat nézve egyik ámulatból a másikba estem. A posztmodern amerikai stílus volt épp műsoron, de Pina Bauscht, Peter Brook-előadásokat, meg butoh táncot is lehetett látni. Párizsban minden volt. Hirtelen a kontakttáncba is belevetettem magam az amerikai születésű Mark Tompkins társulatában.
MN: Tehát megtanultál egy-egy technikát, hogy összerakj belőle később valamit. Mi volt a vezérfonal?
NJ: Kizárólag a kíváncsiság vezetett, arra volt szükségem, hogy képezzem magam, és megtaláljam a módját a feltöltődésnek. Rengeteg kurzusra jártam, ahol gyorsan kiszúrtak a koreográfusok, dolgozni hívtak, tehát rögtön a mély vízbe kerültem. És rá is jöttem, hogy kell még pár év felkészülés. A kortárstánc elsősorban érzék és hallás kérdése, utána persze rá kell dolgozni gyorsított eljárásban. Minden napomat kitöltötte a tánc, reggeltől estig.
MN: Hogyan jött létre az első előadásod?
NJ: Párizsban a próbák után már az első évben kijártam az utcára kis etűdöket előadni, mert nem volt pénzem. Larry Leong thaiföldi táncos-koreográfus épp táncosokat keresett Párizsban a darabjához, és így talált rám. Néztem ki a fejemből, hogy én még nem is táncoltam színpadon. Legyintett és azt mondta: jó ideje figyellek, te táncos vagy. Másnap már mentem is próbára a profi táncosok közé. Na, ott aztán izzadtam rendesen. De végül nem hibáztam, sikerült az előadás.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
