„Ha megnézünk egy buldogot, látjuk, hogy gyakorlatilag nincs orra, nincs farka. Van egy hordóteste és nem tud rendesen csóválni, eközben röfög, mert úgy veszi a levegőt. Mellé teszünk egy német juhászt, amelynek meg van farka, van füle, aránylag jó testmérete is ahhoz, hogy egy másik kutya jól tudjon vele kommunikálni” – kezdi Gergely Anna etológus, amikor a kutyák közötti kommunikációról kérdezzük. „A kutya a legvariábilisabb fenotípusú (fizikai megjelenésű – K. E. M.) faj a világon. A tenyésztés annyira diverzzé tette, hogy nincs könnyű dolga annak a kutyának, amelyik kommunikálni akar a fajtársaival. Egy német juhász például meg tud csinálni egy játékos meghajlást, ami a játékra hívás jele, miközben a tacskó anatómiailag nem képes ilyen jól látható kommunikációs jelzésre, mert fekve is, állva is nagyjából ugyanolyan magas. Lehetséges, hogy az üzenet nem ér célba, mert a kutya nem látja, hogy a másik leült vagy játékos meghajlást csinált. Talán a másik farkának állásából tudnak valamit megállapítani, de így sem egyszerű” – folytatja a szakember. Nemcsak a félrement üzenet, a féltékenység is nehezítő körülmény, ha közösségbe, például futtatóba megyünk velük. Ezt egy kétéves puli-snaucer keverék gazdája is megerősíti. Panka nevű kutyája sok időt tölt együtt egy szintén szuka német juhásszal, de amint az más játszótársak felé veszi az irányt, Panka féltékeny és agresszív lesz; harapja, feltartóztatja a barátját, mintha büntetné vagy bántani próbálná, amiért nem csak vele akar játszani.
„Az az elképzelésem, hogy a kutyák alapvetően nem szeretik az újabb kutyákat a környezetükben, de jól bírják az ilyen helyzeteket” – mondja Pongrácz Péter biológus, az ELTE etológia tanszékének docense. „Persze nem azt akarom sugallni, hogy mostantól ne vegyenek otthonra még egy kutyát, mert a meglévő biztos nem örülne neki, inkább arra gondolok, hogy ha az eb dönthetné el, hogy az imádott emberével akar egyedül élni, vagy inkább két-három másik kutyával, akkor szerintem a legtöbbjük az előbbire szavazna.” Pongrácz Péter közösen vizsgálja Vékony Kata etológus PhD-hallgatóval, hogy milyen a szociális dinamika azokban a családokban, háztartásokban, ahol több kutya van. Noha Panka kutya csak alkalmanként játszik együtt a barátjával, a féltékenysége teljesen érthető. Mint a biológus mondja, ez amolyan specifikus versenyhelyzet, amikor a birtoklandó forrás egyrészt az ember, másrészt egy szociális kapcsolat. A szakember a farkasok közti kooperációval von párhuzamot, amelynek a lényege, hogy valami olyat csinálnak, ami együtt jobban megy, mintha külön-külön próbálnák. Például közös erőfeszítéssel ütőképesebben tudnak nagyvadra, mondjuk egy jávorszarvasra vadászni. „A farkasoknál egy darabig jól lehet növelni a csoportot, ameddig elbírja a vadászterület, de a kutyáknál nem tudok olyan hasznot említeni, ami arra ösztönözné őket, hogy minél többen legyenek. Noha az állat természetesen ezt nem tudja előre elképzelni, azért lehet féltékeny a haverja barátságaira, mert tart tőle, hogy bár ma még csak játszanak, holnap már ezt is hazahozza a gazdi. Lehetséges, hogy azért akar exkluzivitást kiharcolni a kutyaismerősöket, az ismerős kutya ismerősét tekintve is, hogy ne legyenek többen az ő életterében vagy a környéken se, ne kelljen megosztani a figyelmet, a szeretetet. A mi alaphipotézisünk az, hogy a kutya számára az elsődleges és a legfontosabb szociális partner az ember. A rendelkezésére álló erőforrások, fekhely, labda vagy a gazda figyelme, közelsége közül az utóbbi érdekli a leginkább. A kölyköknél is megfigyelhető, hogy ha egy fajtárs és egy kétlábú is jelen van, akkor az utóbbihoz mennek oda” – mutat rá Pongrácz Péter.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
