Egotrip

„Kellő szerénységgel, de annyit biztosan mondhatok: a gazdaság tényei 2016-ban azt mutatták, hogy a magyar modell működőképes” – jelentette ki a kormányfő február 20-án, az évadnyitó parlamenti ülésen.

Minden este lógok a neten, hallgatom szépséges szavaitokat, és gyermeki csodálattal bámulom az otthoni politikai vitákat. Egyre többen mondják, hogy nagy, történelmi győzelem küszöbén állunk.

A neves amerikai jogfilozófus, Heidi Hurd szerint a tájékozott beleegyezés (informed consent) valóságos morális csodafegyver. Egy csapásra legálissá alakítja át az amúgy illegális cselekedetet – erre pedig valóban csak egy csodafegyver képes. Hasba szúrni valakit nyilvánvalóan illegális cselekedet – hacsak nem orvosi tevékenység során, a páciens előzetes tájékoztatása és beleegyezése alapján végzi ezt az „elkövető”. Hozzájárulás nélkül a nemi aktus is csak nemi erőszak, bűncselekmény, még ha itt a dolog természetéből adódóan nem is várunk el írásos beleegyezést.

A magyar miniszterelnök előszeretettel tetszeleg nagyhatalmi vezetők pózában. Most éppen Donald Trump jelmezét próbálgatva igyekszik ugyanazt előadni, mint ő, egyebek mellett a protekcionista gazdaságpolitika előnyeiről. Ám nagyon különböző országok esetében ugyanaz nem ugyanazt jelenti – s a legnagyobb jóindulattal sem lehet egyenlőségjelet tenni a világkereskedelemre erősen ráutalt magyar és a csaknem önellátó amerikai gazdaság közé.

Schneider Gyuri emlékének

Az elmúlt évtizedben számos genderelméleti tanulmány jelent meg a két világháború közötti sportújságírói jelzőhasználatról, az olimpiákra is bebocsáttatást nyert izmos modern nők és a nőiesség képi megjelenítéséről, a vizsla férfitekintetek által szépnek, illetve csúnyának tartott sikeres sportolónőkről szóló olimpiai összefoglalók terjedelmi eltérései­ről. Ma azonban, amikor a nőket kézcsókkal zavarba ejtő, sportbarát miniszterelnökünk szerint is immár kiszabadultunk a politikai korrektség szellemi elnyomásának béklyóiból, és végre „visszatérhetünk a szabad diskurzus korszakába”, bátran kijelenthetjük, hogy ezek a szempontok minket egyáltalán nem érdekelnek: a sportolónők világát vizsgálva az alábbiakban csakis a szépségre koncentrálunk.

Ha közpolitikai témákról ír az ember, amint azt én is szoktam e hasábokon, szinte mindig a bajok, hiányok, hibák felől közelít. Hisz ezek az izgalmasak, nemde? De az új évi cikk erejéig hadd tegyem most mottómmá a Magyar Krónika elhíresült jelszavát: keresd a jót!

Nem a magyar kormány az egyetlen, amely abban bízik, hogy kellő pénzzel az országhoz láncolhatja a neki kedves vállalatokat.

Miért kellenek nekünk az exportsikerek, és miért költünk erre ennyit?

„Nem akarsz nekünk egy Hoffmann-kötetet csinálni?” „Minek? Minden jó megvan tőle magyarul.”

Az alábbi írás egy kicsit talán rágós, de remélhetőleg ízletes kultúrantropológiai esszé a karácsonyról, mivel az advent utáni jámbor áhítathoz szerintem ez illik leginkább. Fogyasszák egészséggel.

Komolyabb dolgokról van itt szó – mondja –, és Ézsaiás 21:5–10. Kolléga és barát, és Bob Dylan-rajongó. Lehetnek-e rajongói egy Nobel-díjasnak?