Kultúra

Ha sorra vesszük a hatvanas évek azon magyar zenekarait, amelyeket megőrzött az emlékezet, meglepve tapasztaljuk, hogy mindegyik mellé odabiggyesztik azt, hogy „legendás”.

A B oldalakból és nehezen hozzáférhető, esetleg obskúrus dalokból összerakott válogatások örök kockázata, hogy leginkább azt bizonyítják: ezek a számok nem alaptalanul maradtak le az albumokról.

Az ember megszab egy lélektani határt, hogy mekkora összeget áldoz koncertjegyre, főleg ha az eseményt a határainkon túl rendezik.

Fellépéseiből ítélve világhírű, de ő azt mondja, ez nem ilyen egyszerű. Most épp Glyndebourne-ban, az angol high society méltán híres magánoperaházában énekelt főszerepet William Christie vezényletével, s ez hasonlóan magas szintű felkérések sorába illeszkedik.

Az ország állapotának leírására vállalkozó kötet címe jól hangzó tévedés. Mai helyzetünket a „hegymenet” metaforával érzékeltetni ugyanis semmiképp sem indokolt, hisz a nehéz hegyi út mégiscsak valamely csúcs felé visz, amiről esetünkben aligha beszélhetünk. A könyv egyetlen szerzője sem jelez ilyen perspektívát – a lejtőn való lecsúszásról annál többen tudósítanak.

Kevesen tudják, hogy augusztus 20-án hazánkban a két világháború között másfél évtizeden át nemcsak Szent István királyunk napját ülték meg, hanem egy másik, de mára szinte teljesen elfeledett ünnepet is.

Bocs, én ironikusabbat akartam…

A filmtörténésznek sem utolsó filmrendező, Godard és Melville hajdani munkatársa sokat tett azért, hogy a francia film feledésbe merülő szerzői ne süllyedjenek el teljesen, a klasszikusokat pedig ne lepje be végleg a por. A kedvenceinek nemrég egy dokumentumfilmet is szentelt, amely nem mindig fest hízelgő képet a filmtörténet szent teheneiről.

De legalább jetskizik benne Vajna Tímea.

Az ő hangján szólal meg a kortárs magyar irodalom legjava német – illetve osztrák – nyelven. Bécsi otthonában mesélt a szerzőkkel való barátságáról, a törvényszéki tolmácsolásról és személyiségformáló munkáiról.

John Galsworthy Nobel-díjat is kapott.