A szuperhősöket rendező Russo testvérek szerint a moziba járás ma már elitista dolog

  • narancs.hu
  • 2022. július 18.

Mikrofilm

„Rohadt drága mulatság” – vallják a filmszínházakról az Amerika Kapitány- és a Bosszúállók-filmek rendezői.

Interjút adott a The Hollywood Reporternek Joe és Anthony Russo , napjaink egyik legsikeresebb rendezőpárosa. Karrierjüket olyan függetlenfilmekkel kezdték, mint a 2002-es Széftörők, majd televíziós sikerek (Az ítélet: család; Happy Endings – Fuss el véle!; Balfékek) után megkapták életük lehetőségét: ez volt a 2014-es Amerika Kapitány: A tél kapitánya. Mivel élni tudtak vele, a Marvel azonnal hozzájuk vágott még egy Amerika Kapitány-filmet (Polgárháború), majd ők rendezhették meg minden idők egyik leggrandiózusabb és legnagyobb bevételű mozipárosát, a Bosszúállók: Végjátékot és Végtelen háborút.

Alig találni a filmtörténelemben még egy olyan alkotót, aki ilyen eszméletlen bevételeket tudott elérni – talán csak James Cameron büszkélkedhet hasonló számokkal; egyedül neki sikerült ugyanis a bevételi listákon felülmúlnia a szuperhősöket. Cameron épp az Avatar folytatásán dolgozik, melyet természetesen a moziban tervez bemutatni – vele ellentétben Russóék azonban karrierjük csúcsán úgy döntöttek, hogy szakítanak a filmszínházakkal. Legalábbis részben.

A Pókembert alakító Tom Hollanddal elkészítették a poszttraumás stresszben és drogfüggőségben szenvedő exkatona sztoriját az Apple-nek (Cherry – Az elveszett ártatlanság). Szerződtek a Netflixszel is, amelynek a streamingplatform eddigi legdrágább filmjét, A szürke embert rendezték. Közben producerként olyan mozik elkészültét is segítik, mint az idei év egyik legnagyobb független sikere, a Minden, mindenhol, mindenkor.

Mint az interjúban elmondták, mentoruktól, Stephen Soderberhtől tanulták a filmkészítés „egyet neked, egyet nekik” filozófiáját, ennek megfelelően ugrálnak nagyszabású stúdiófilmek és kisebb, szívüknek kedves projektek között. A szürke ember elvileg utóbbi kategóriában tartozna, 200 milliós költségvetése miatt azonban büdzséje a szuperhősmozikkal egy ligában játszik. Nem csoda, hogy egyedül a Netflix volt hajlandó ennyi pénzt áldozni egy sztárokkal teli kémsztoriért (persze még azelőtt, hogy a cég bajba került volna csökkenő előfizetőszáma miatt). A streaminges debütálás előtt azonban Russóék ragaszkodtak hozzá, hogy a filmet rövid ideig a nagyvásznakon is vetítsék. „Ez egy nagy mozi. A moziknak készítettük. Így forgattuk, így terveztük és ami a technikát illeti, ezt támogatjuk. De szeretünk az új partnereinkkel dolgozni, van valami felvillanyozó, hogy egy ilyen típusú filmet a Netflixnek készítünk el. Ők máshogy gondolkodnak a közönség eléréséről” – nyilatkozta Anthony Russo, amihez a bátyja, Joe hozzátette: sokkal könnyebb együtt dolgozni velük, mint a hagyományos stúdiókkal.

Mint elmondták, nem csak az tetszik nekik, hogy a Netflix sokkal kevésbé szól bele az alkotásokba, de a streamingplatformok térnyerésével is egyetértenek: szerintük ez a fajta terjesztés öt év alatt több változatosságot hozott a filmiparban, mint Hollywood az elmúlt száz év alatt, ugyanis sokkal jobban odafigyelnek az egyes földrajzi régiókra és azok tehetségeire. „Persze végső soron mindent a pénz irányít – ez egy fontos mellékterméke az olyan cégeknek, mint a Netflix. Mi elég határozottan agnosztikusak vagyunk a bemutatás módjával kapcsolatban. A Tyler Rake: A kimenekítést 100 millióan látták a Netflixen, ami egy 2 milliárd dolláros bevételnek felelne meg moziterjesztés esetén” – magyarázták. A Russo testvérek szerint akkor járna mindenki jól, ha a Netflix egy 45 napos mozis ablak után mutatná be online a filmjeit. Ez kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogy a hagyományos stúdiók is átalakították terjesztésüket a koronavírus-járvány alatt. Russóék úgy látják, ez lesz a jövő, és lehet, hogy nem is tévednek: az egykor innovatívnak és különutasnak számító Netflix azzal, hogy korlátozza a jelszómegosztást és hamarosan bevezeti a reklámokat, egyre inkább olyanná válik, mint egy hagyományos tévécsatorna. 

Hollywoodot egyre több törésvonal szántja: van aki a mozik megmentőjét látja a Marvelben, míg mások mélyen megvetik a szuperhősfilmeket. Hasonlóan két pártra osztja az embereket a mozi vs streaming háború. Christopher Nolan és Tom Cruise továbbra is ragaszkodnak például a mozivászon szentségéhez, de egyre inkább kisebbségbe kerülnek. Scorsese-nek pedig közmondásosan elege van a Marvel-filmekből, a stramingplatformok kontentéhségét pedig emlékezetes esszében ítélte el. Közben viszont a Netflix után az Apple-lel is összeáll, ha épp ők adnak pénzt neki. Hasonló ellentmondásos álláspontot foglalnak el Russóék is, akik Marvel-filmjeikkel rengeteget tettek azért, hogy a mozik az elmúlt években bevételekhez jussanak, most azonban inkább a streamingekhez húz a szívük. Ennek ellenére továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy alkotásuk a nagyvásznon is látható legyen, legalább egy rövid ideig. Egykori munkaadójukkal, a Marvelt birtokló Disney-vel szemben azonban mára szkeptikusak: szerintük Bob Iger vezérigazgató távozása óta túl kockázatkerülővé váltak, ennek köszönhetően a következő 10 évben szinte csak olyan biztos sikereket mutatnak be, mint a Star Wars-folytatások vagy szuperhősmozik. Ezeket az emberek azonban szerintük egyre jobban unják, épp ezért tudott egy olyan film, mint a Top Gun: Maverick a meglepetés erejével hatni. A probléma Russoék szerint az, hogy a Netflix kezd épp olyanná válni, mint a Disney. Megvan a véleményük azonban arról is, akik a nagyvászon szentsége miatt támadja a streamingplatformokat: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mozibajárás elitista dologgá vált. Rohadt drága mulatság. Szóval ez

a gondolat, amihez sokan annyira ragaszkodnak, hogy a filmszínház szent hely, egy nagy baromság. Aki ezt vallja, elutasítja azt az elgondolást, hogy mindenkit be kell engednünk a sátrunkba”

– magyarázták hozzátéve: a streamingelőfizetésekkel 40 történet válik elérhetővé egyetlen mozijegy árából, épp ezért egyáltalán nem értik azokat, akik a digitális terjesztés elterjedése miatt temetik a moziipart.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.