Míg 2023 egyfajta vízválasztó év volt (hollywoodi sztrájkok, repedező Marvel-mozibirodalom, csökkenő Netflix-uralom), az ideire minden bizonyára egyfajta átmeneti időszakként emlékszünk majd. A filmipar még mindig nem heverte ki a tavalyi hónapokig tartó munkabeszüntetéseket, sőt, még a COVID miatti közel egyéves leállást sem, épp ezért a bevételi listák első helyein továbbra is olyan biztos befektetések állnak, mint a családi filmek és animációk, vagy épp a szuperhősmozik.
Ha nem a legtöbbet hozó, hanem a legjobb filmeket nézzük, akkor viszont egészen más a helyzet: rendes év végi listánkra felfért több horror és kosztümös film, de ott vannak természetesen a legjobb drámák és vígjátékok is. Észak-Írországból, Dániából és Japánból érkezett filmek mellett Magyarországot egyenesen négy alkotás képviseli – gondolhatnánk, hogy ez a magyar filmipar kiváló helyzetéről árulkodik, de nem, ezek az állami szerepvállalás helyett leginkább az alkotók szorgalmát és elhivatottságát dicsérik.
A magyar bemutatónaptár furcsasága miatt néhány film még a tavalyi díjszezonból (azaz a 2024-es Oscarról) maradt ránk, de bőven szerepelnek a listán olyanok is, amelyeket biztosan viszontlátunk majd a jövő évi ceremónián. Az év egyik legjobbja, a Téli szünet azonban az idei válogatásba azért nem került be, mert a tavalyiban már szerepelt – bár annak összeállításakor még nem volt hír magyar premierről. A felsorolásba idén is olyan filmeket válogattunk be, amelyek a 2024-es évben valamilyen formában (mozi, streaming és bármi, ami ezek között van) magyar specifikációkkal itthonról is nézhetővé váltak.
25. A gonosz nem létezik
Hamagucsi Rjúszuke Oscar-díja és a világsikert hozó 2021-es Vezess helyettem után mintha kicsit visszavett volna, a háromórás, nyelve és mondanivalója tekintetében is összetett mozi után egy kevés helyszínen játszódó, kevés szereplős, intim filmecskével jelentkezett. A gonosz nem létezik azonban csak külsőségeit nézve számít kicsinek: minden hosszan kitartott jelenetében ott viseli alkotója kézjegyét, befejezése pedig az év legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik. A filmben a vidéken élő Takumi és családja kénytelen szembenézni az otthonuk közelébe glamping központot építő multicéggel – történetük pedig azt bizonyítja, hogy ahogy a természetet, úgy az emberek életét sem lehet következmények nélkül felzavarni.
24. Ragyogj TV, ragyogj!
Ki emlékszik még azokra az időkre, amikor egy-egy tévéműsor képes volt közösségformáló erőként a képernyő elé ültetni az embereket? Arra, amikor másnap a munkahelyen/iskolában egész nap arról ment a csevej, mi történt előző este a Twin Peaksben/Barátok köztben? Ezt az időszakot idézi meg Jane Schoenbrun neonba csavart pszichológiai horrorja, amely ezzel együtt sem elégszik meg az olcsó nosztalgiával, hiszen azt is bemutatja, milyen hatással van a fiatalokra, ha egyetlen médium neveli fel őket (a tévét itt bármelyik közösségi médiás platformmal behelyettesíthetjük), és nincs is bennük semmi más, csak amit az beléjük táplált. Kritikánk ide kattintva olvasható.
23. Kék Pelikan
Az animációs dokumentumfilmek az elmúlt években egyre divatosabbá váltak (Libanoni keringő; A hiányzó kép; Menekülés), az első ilyen jellegű magyar próbálkozásnak pedig nemcsak sikerült felnőni ezekhez, de több szempontból túl is szárnyalja őket – nem hiába korteskedtünk amellett, hogy a Semmelweis helyett ezt kellett volna neveznünk az Oscarra. Csáki László filmjében az egykori vonatjegyhamisítási botrányt ismerhetjük meg néhány beavatott, vagy épp az azok után nyomozó rendőr szemszögéből. A nosztalgiabombának is beillő animáció visszarepít minket egy olyan időbe, amikor a különutas magyar zsiványság még nem az európai összefogás kerékkötője, hanem a korlátlan szabadságvágy megtestesítője volt. Interjúnk a rendezővel ide kattintva olvasható; kritikánk a filmről pedig itt érhető el.
22. A vad robot
Sokáig egyszerű volt a képlet: a Pixar készítette a minden téren sikeresebb, lélekemelő filmeket, a Dreamworksöt pedig inkább az egyszerűbb szórakoztatás – mondhatnánk, hogy az olcsóbb poénok – érdekelték. Ma már más a helyzet: a Pixar már egyáltalán nem az a golyóálló, sikert sikerre halmozó cég, míg a Dreamworks egymás után készíti a jobbnál jobb animációkat. Két éve ott volt a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság, míg idén az Orion és a sötétség és A vad robot keltett kellemes meglepetést. Utóbbira a Pixartól kezdve a Studio Ghibliig bármelyik animációs stúdió büszke lehetne: nem csak jól néz ki, de karakterei is szeretnivalóak, a környezet védelméről szóló mondanivalója pedig ma mindennél fontosabbnak tűnik.
21. A fattyú
Dánia tavalyi Oscar-nevezettjének ugyan csak a 15-ös bővített listára sikerült felkerülnie, de bátran helyet lehetett volna szorítani neki a legjobb öt között is. Ebben a mindig remek Mads Mikkelsen egy eltántoríthatatlanul kemény kapitányt alakít, aki mindenre képes, hogy főúri címet és biztos megélhetést teremtsen magának. Még arra is, hogy betörje a megművelhetetlennek tartott dán lápvidék földjét – hacsak a föld hamarabb meg nem töri őt. Az ambícióról szóló örökérvényű mese rég nem volt ilyen látványos és megrázó. Kritikánk ide kattintva olvasható.
20. KIX
Az idei Verzió nyitófilmjét és talán legnagyobb sikerét joggal reklámozták úgy, mint a magyar Sráckort: Richard Linklater eposzához hasonlóan ez is hosszú ideig (egészen pontosan 12 évig) készült, és a jövő kifürkészhetetlensége ugyanúgy benne van, mint a sors szeszélye, valamint az, hogy egy-egy embert mennyire korlátoznak vagy épp segítenek a körülményei és a környezete. Míg azonban az amerikai film optimistán végződik – mindegy, hány alkoholista nevelőapát dob elé a sors, főhősünk képes szerelmet és szenvedélyt is találni az életben –, addig a magyar dokumentumfilm után nehéz jókedvűen a jövőbe tekintenünk: ebben az országban, ebből a társadalomból nincs kitörés, ahogy nincs megbocsátás és második esély sem. A Verzió programigazgatójával, Somlyai Fannival többek között a KIX-ről is beszélgettünk, ez ide kattintva olvasható; míg a filmről szóló kritikánk itt érhető el.
19. Konklávé
A pápaválasztás misztikus világa elevenedik meg Edward Berger mozijában. Ma, amikor sorba robbannak ki a zaklatási botrányok és emberek tömegei fordulnak el a hittől, csak még élesebbé válik a kérdés: milyen irányba tartson a katolikus egyház? Mit kezdjen a menekültekkel, az LMBTQ-közösségekkel, a politikával? Utat kell mutatnia, vagy épp útját kell állnia a nem kívánt folyamatoknak? Mindezek mind benne vannak a Konklávé thriller-köntösében – sőt, még egy remek Ralph Fiennes-alakítás is! Kritikánk ide kattintva olvasható.
18. Agymanók 2.
A Pixar lejtmenetéről fentebb már volt szó, ugyanakkor kevés dolog árulkodik az ötlettelenségről jobban, mint amikor eredeti filmek helyett egy stúdió szinte csak folytatásokban gondolkodik. A Pixar is sokszor esett mér ebbe a hibába, Toy Storyból, vagy épp Verdákból is több készült, mint kellett volna – ugyanakkor az Agymanók 2-nek ott van a helye a Szörny Egyetem mellett, azaz a legjobb folytatások között. A bevételi adatok szintén erről árulkodnak: immár hivatalosan is ez minden idők legnagyobb bevételű animációs mozija. Kritikánk a filmről itt olvasható.
17. Wicked
Sokat kellett várnunk, hogy minden idők egyik legnagyobb Broadway-sikerét végre a vásznon is láthassuk, de megérte: John M. Chu musicalje az Óz, a nagy varázsló boszorkányainak előzménysztorijáról látványos, megkapó, vicces és kifejezetten bátor film. Az olyan népszerű dalok, mint a Popular vagy Defying Gravity mellett a film nagy hangsúlyt fektet arra is, hogy beszéljen a kirekesztésről, valamint a propaganda és a manipuláció erejéről is – reméljük, a jövő év végén érkező második felvonás képes lesz nemcsak tartani a színvonalat, de emelni is azon. Kritikánk ide kattintva érhető el.
16. A szenvedély íze
Az elmúlt években láthattuk, hogy egy konyha lehet háborús árokhoz hasonló közeg (Forráspont), vagy épp egyfajta danse macabre helyszíne is, ahol mindenkiből előjön a valódi énje (A mackó). Trần Anh Hùng költői filmjében mindezekkel szemben a konyha a táncparkett, a főzés egy érzéki tangó, az ételek pedig a kommunikáció eszközei, melyek betöltik egy-egy szép szó, csók, vagy ölelés szerepét. Kritikánk ide kattintva olvasható.
15. Mind idegenek vagyunk
Andrew Haigh misztikus-romantikus filmje olyan, mint egy álom, amelyben viszontláthatunk egy hozzánk közel állót – felébredve pedig egyszerre örülünk, hogy átélhettük és vagyunk végtelenül szomorúak attól, hogy az egész csak a fejünkben játszódott le. Valami hasonlót él át a Paul Mescal alakította Harry, aki egy magányos házban élve fut össze titokzatos szomszédjával, Adammel (Andrew Scott) – hogy aztán a találkozás felszakítsa benne a szülei emlékeit. Kritikánk itt érhető el.
14. Eretnek
Két mormon hittérítő lány kopogtat be egy mindentől távol lévő ház ajtaján. A házigazda készségesen beengedi, sőt, teával és sütivel kínálja őket – hamar kiderül azonban, hogy valójában egyáltalán nem érdekli őt A Mormon könyve, egyszerűen csak szórakozni akar a fiatalokkal. Az Eretnek középpontjában álló, életre-halálra menő macska-egér játék úgy képes végig a székhez szögezni bennünket, hogy igazán látványos jeleneteket, ijesztegetéseket vagy undorító rémségeket nem is láthatunk benne. Csak egy egészen zseniális Hugh Grantet, aki a vallásokat a Monopolyhoz hasonlítja, és saját, külön bejáratú prófétája is van.
13. Kneecap
A nyelv hatalom – állítja a közhelyszerű mondás, márpedig mint minden nép, az északír is azt szeretné, ha a hatalom az ő kezükben lenne. Mindez azonban különösen problémás akkor, ha a hagyományos nyelv helyett még az itt élők is az elnyomók angolját beszélik. Ez áll a Kneecap nevű rapcsapat születése mögött, akik nemcsak, hogy valójában léteznek, de talán a legeredetibb hip-hopot játszák a kontinensen – természetesen északír nyelven. Rich Peppiatt filmjében ráadásul mind a három bandatag önmagát alakítja, de beszállt melléjük a heidelbergi születésű, de északír gyökerekkel rendelkező Michael Fassbender is, aki a rapperek forradalmi lelkületű apját játssza. „Minden kimondott ír szó egy golyónak felel meg az ír szabadságért” – mondja karaktere egy ponton; a Kneecap pedig egy valóságos ágyúval ér fel.
12. Kálmán-nap
Hajdu Szabolcs lakástrilógiája – mely a 2016-os Ernelláék Farkaséknállal kezdődött – idén a színpad után végre a vásznon is teljessé vált: először a Kálmán-nap érkezett márciusban, majd az Egy százalék indián októberben. Utóbbi a generációs traumákról, az örökölt magatartásformákról és a nemi szerepekről szól, míg előbbi arról az életszakaszról, amikor rájön az ember, hogy valójában már sem ideje, sem ereje nincs újrakezdeni, a semmiből felépíteni magát. A Kálmán-nap talán egy hajszállal erősebb és emlékezetesebb film – de mindhárom párkapcsolati Hajdu-filmre úgy emlékszünk majd évek-évtizedek múlva, mint karakteres szerzői mozikra, melyek nemcsak alkotójuk adott életszakaszáról, de hazánkról és annak filmiparáról is árulkodnak. Interjúnk Hajdu Szabolccsal ide kattintva olvasható; de interjúztunk a főszereplők közül Gelányi Imrével és Tóth Orsival is. A filmről szóló kritikánk ide kattintva érhető el.
11. Challengers
„Minden szex, kivéve a szex, ami inkább tenisz” – olvasható a filmről szóló egyik legnépszerűbb értékelés a Letterboxdon, melynél nehéz tömörebben összefoglalni Luca Guadagnino filmjének lényegét. Ennek középpontjában ugyanis egy fura szerelmi háromszög áll: két egykori teniszező jóbarát (Josh O’Connor, Mike Faist) és egy harmadik teniszező nő (Zendaya). Utóbbi így-úgy mindkettővel összejön, míg le nem horgonyoz egyikőjük mellett, akiből világszintű sportolót farag. Ők hárman egy kisebb teniszversenyen futnak ismét össze, melynek tétje sokkal nagyobb, mint holmi trófea: kié a nő, kié a dicsőség? A Challengers az év legpimaszabb és legszexibb filmje. Kritikánk ide kattintva olvasható.
10. Elszáradt füvekről
Nura Bilge Ceylan eposzi hosszúságú slow mozijairól ismert, melyekkel rendszeres szereplő többek között Cannes-ban is, ahol a fődíjat is sikerült már elnyernie (ez volt a 2014-es Téli álom). A brit filmintézet a filmjeit egyenesen Csehov és Ibsen írásaihoz hasonlítja, hiszen szereplői olyan egziszenciális kríziseken mennek keresztül, melyeket képtelenek megoldani, így nem marad más hátra nekik, mint a harag és a szomorúság. Valami ilyesmi a helyzet az Elszáradt füvekről című legújabb alkotásában is: ennek főhőse egy tanár, akit száműznek Anatóliába, egy isten háta mögötti faluba. Egy itt működő iskolában kénytelen kicsiben szembesülni azzal, ami az egész társadalomra jellemző: az unalommal, az inspirációt nélkülöző közeggel, azzal, hogy mindenki érzi, csinálni kellene valamit, csak épp senki sem csinál semmit. De mi van, ha pont neki kellene megtörnie a csendet – hajlandó erre? Képes-e egyetlen ember ilyesmire – vagy mindenki azt gondolja magáról, hogy ő más, mint a többi, valójában pedig dehogyis? Ilyen kérdéseket vett fel az Elszáradt füvekről, de a választ a nézőire hagyja. Kritikánk itt érhető el.
9. Zöldhatár
Agnieszka Holland egyik legismertebb filmje az 1990-es Európa, Európa, mely azt mutatta be, hogyan kell egy lengyel-orosz származású zsidó fiúnak folyamatosan változtatnia identitását a túlélésért. Legújabb mozija, a Zöldhatár immár a zárt határokról szól, ahol az élet vagy a halál akár azon is múlhat, egy drótkerítés melyik oldalán ér minket a reggel; nem számít már, ki honnan érkezik, vagy hova tart, akit az akolon kívüliként azonosítanak, az nem számíthat emberségre vagy elfogadásra. A két és félórás, megrázó mozi a lengyel-fehérorosz határon játszódó menekültkrízist mutatja be több szempontból: láthatjuk a menekültek, az őket segítő aktivisták, a határrendészek és a közeli település lakóinak szemszögét is. A fekete-fehér képek elkeserítő ítéletet mondanak azokról az európaiakról, akikbe a jobb sorsra érdemes tömegek még mindig hitüket és bizalmukat fektetik. Kritikánk ide kattintva olvasható.
8. A szer
Habár maga Cronenberg szerencsére még mindig él és virul, a testhorrornak új királya van: Coralie Fargeat, aki a 2017-es A bosszú című feminista bosszúfilmje után ismét maradandót alkotott. A szerben az élete alakítását nyújtó Demi Moore egy öregedő színésznőt játszik, aki nem bír ellenállni az örök fiatalságot érő gyógyszer kísértésének. A siker íze azonban függőséget okoz, így egyre többször él vissza a szerrel – az így létrejövő fiatalabb énje (Margaret Qualley több mint méltó párja Moore-nak) pedig átveszi felette az irányítást. A szer olyan, mint egy tömegkarambol: nem bírjuk levenni szemünket a szörnyű látványról. Kritikánk ide kattintva érhető el.
7. Vaskarom
A pankráció nem más, mint színház, amelyben kigyúrt férfiak azt játsszák, hogy kárt tesznek egymásban. Mégis, emögött a bazári szórakoztatás mögött a tesztoszteronszagú, magányos öltözőkben bújnak meg a legnagyobb drámák – elég csak a 2008-as A pankrátorra gondolni. Sean Durkin filmjében egy egész pankrátorcsaládot figyelhetünk, amelyen mintha átok ülne – de valójában szerencsétlen katasztrófák okozzák a Von Erich-família tragédiáit, vagy az a toxikus maszkulinitás, amely csak a legerősebbeket, legbátrabbakat és legkeményebbeket tűri el a családban? A film képi világáért Erdély Mátyás volt a felelős. Kritikánk a filmről itt olvasható.
6. Ami belül van
Egy baráti társaság gyűlik össze egy esküvő előtti partira; párok, exek és szeretők, ahogy az lenni szokott. Egyszer csak betoppan egy rég nem látott ismerős, aki egy különös játékot hoz magával: ennek lényege, hogy felcseréli a résztvevők testét, így egy rövid ideig mindenki belebújhat valaki másnak a bőrébe. Régi titkok, vágyak és gyilkos indulatok törnek a felszínre, miközben még mi, nézők sem lehetünk biztosak abban, hogy kit, vagy éppen mit látunk. Testcserés moziból például épp eleget láttunk már, de Greg Jardin képes volt az elkoptatott közhelyekből is valami frisset és egyedit alkotni.
5. Előző életek
Celine Song romantikus drámája az apró érzésfoszlányokat nagyítja akkorára, hogy azok sorsfordító élményeknek tűnjenek: a nosztalgikus múltba révedést, az elnyomott, régmúlt vonzalom emlékét, egy-egy ártatlannak tűnő nézés és érintés erejét. Főhősei, Nora és Hae Sung gyerekkori jóbarátok voltak, ám az élet elszakította őket egymástól. 20 évvel később találkoznak ismét – kérdés, ugyanazok maradtak-e egymás iránt érzett érzéseik, vagy velük együtt azok is megváltoztak. Kritikánk ide kattintva olvasható.
4. Én vagyok a kapitány
A Zöldhatárhoz hasonlóan Matteo Garrone Oscar-jelölt mozija is a menekültkrízissel foglalkozik, annak húsbavágó dokumentarizmusa helyett azonban itt a mágikus realizmus uralkodik. A film főhőse két fiatal fiú, Seydo és Moussa, akik Dakarból szeretnének eljutni Európába, útjuk azonban tele van megpróbáltatásokkal, szenvedéssel – ugyanakkor reménnyel is. Kritikánk ide kattintva olvasható.
3. Érdekvédelmi terület
Jonathan Glazer filmje az idei Oscaron két díjat is begyűjtött (Legjobb nemzetközi film, Legjobb hang) és három továbbira, köztük a Legjobb film és a Legjobb rendezés díjára is jelölték. Az, hogy nem egy könnyed néznivaló, már a témája miatt is sejthető: azt mutatja be, hogy Rudolf Höss és felesége miként rendezték be saját kis földi paradicsomukat az auschwitzi haláltábor szomszédságában. Glazer minden élményt és látványosságot kihipózott a moziból, így abban nem maradt más, csak a pőre, sokkoló, földhözragadt objektivitás. A gonosz ugyanis nem valami rosszarcú bűnöző látványos tetteiben nyilvánul meg, hanem a középszerű személyek szolgalelkűségében, akik ugyanolyan precizitással rendezgetik paradicsomültetvényeiket, ahogy a gázkamrákat, amelyekben többszázezer embert gyilkoltak meg. Kritikánk ide kattintva olvasható.
2. Anora
A Micsoda nő!-ben még előfordulhatott, hogy egy örömlány és egy gazdag üzletember szerelemben találjon egymásra – Sean Baker filmjeit azonban épp azért szeretjük, mert nem hazudja a világot szebbnek annál, ami, inkább megpróbálja a mocsokban, a partvonalon kívülre kerültek sorsában is meglátni a szépet. Az Anora Csipkerózsika-története meglepően sokáig elképesztően szórakoztató, tele vidám zenei betétekkel, csípős megjegyzésekkel és remek helyzetkomikumokkal. Aztán a valóság rászakad a szereplőkre és a nézőkre is – hogy aztán egyikük sem tudja, hogy sírjon vagy inkább nevessen. Kritikánk a filmről itt érhető el.
1. Fekete pont
Az év legjobb magyar filmje egyben az év legjobb filmje is – a magyar államnak pedig természetesen semmi köze nem volt hozzá, hiszen a Nemzeti Filmintézet (NFI) ehelyett olyan mozikat pénzelt, mint Rákay Philip Petőfi-filmje, melyre egyedül egy dolog miatt fogunk emlékezni. Szimler Bálint mozija egy Magyarországra hazaköltöző általános iskolás fiú kálváriáját mutatja be, de minden benne van, amit tudnunk kell arról, milyen ebben az országban élni: felháborodva kurvaanyázunk, ha a leszállás után várnunk kell pár percet a repülőn, de zokszó nélkül íratjuk be gyermekeinket évekre a börtönnek is felérő közoktatásba; követeljük Petőfit és mindenkit, akiről utcát neveztek el, de azt már nem szeretnénk, ha gyermekeinknek gondolataik is lennének róluk; ragaszkodunk hozzá, hogy az évnyitót ájulásig mindenki végig állja, kivetünk magunk közül mindent és mindenkit, aki picit is más, mint mi. A Fekete pontról nem derül ki, pontosan mikor is játszódik, hiszen ebben élünk évtizedek óta – és nagyon úgy néz ki, hogy a következő évekre is ez marad nekünk. Ha csak fel nem mászunk előle a fára. Interjúnk a rendezővel ide kattintva olvasható.
Érdemes még megemlékezni
- a fentebb már említett Egy százalék indiánról;
- a Hogyan szexeljünk című érzékeny felnövéstörténetről, melynek csak a címe olyan, mint egy buta tinifilmé;
- a Ne várjatok túl sokat a világvégétől című közel háromórás román Odüsszeia-sztoriról, melynél élesebben és konkrétabban egy film se foglalkozik a minket közvetlenül körülvevő világgal és azzal, milyen szerep jut abban a művészeteknek – még Orbán-hívő magyar bácsi és Andrew Tate-et parodizáló tiktokker is van benne!;
- a Deadpool & Rozsomák című bűnös Marvel-élvezetől;
- a Furiosa: Történet a Mad Maxből című posztapokaliptikus bosszúmesére, mely ugyan nem ér fel elődjéhez, de bőven kiemelkedett az idei blockbuster-felhozatalból – még ha végül meg is bukott;
- és A második felvonás című őrülten játékos Quentin Dupieux-moziról, melyben egy lány akarja bemutatni szerelmét apjának, ám a színészek végül fellázadnak, mi pedig csak nevetve pislogunk.
