Méltán lehetünk büszkék arra, hogy a legfontosabb úgynevezett kritikus-listának, a Minimum tizenegyes!-nek a Magyar Narancs a szülőhelye és otthona immár hosszú évek óta. A hazai és külföldi megjelenéseket szemléző öszeállítás nem pusztán sikerlista, sőt, valahol épp annak a szakmai alapú cáfolatának, vagy legalábbis párdarabjának tűnik inkább.
Mert mi is a siker, miben mérhető? Ha a piaci mutatók alapján nézzük, nyilván az eladott példányok számában leginkább. De hát az irodalom nem csak piac, vagy főleg nem az, már amennyiben művészetként igyekszünk elképzelni, és hát miért is ne tennénk így? Azonban, ha a példányszámokban nem bízhatunk teljes beleéléssel, akkor mi marad sorvezetőnek? A szakmai vélemény, hogy ne mondjuk, konszenzus, kánon? Ámbátor – vethetjük azonnal közbe – hol van itt konszenzus? Meg hát a kánon mibenléte is egy elég képlékeny ügy. A Minimum tizenegyes! ebben a dzsungelben jelenthet iránytűt sokszor: nem egy kialkudott, kivitatkozott konszenzust mutat fel, pláne nem egy update-elt kánont, hanem – a szavazási formula faékjellegén keresztül – a szakmai érdeklődés szinkron állását prezentálja. Persze így is sok kérdés marad nyitva, de hát, ha nem lennének nyitott kérdéseink, alighanem halottak volnánk.
Na most, egy ideje ennek a procedúrának amolyan vicces-bensőséges párjaként az év végén azt is megkérdezzük, vajon a lap szerzői – akik újságírókként egyébiránt nem feltétlenül részei a kánongépezetnek – mit olvastak szívesen, mit forgattak örömmel, mire emlékeznek tisztán az év során a kezükbe akadt könyvek közül. Ez lenne a házi Minimum tizenegyes!, ami persze sem a minimum felé nem konvergál, sem nem tizenegyes, de listának épp lista talán.
Vagyis lista volt, 2020-ban és 2021-ben is, a 22-es év műszaki okokból kimaradt, idén meg a lista-jelleg nem akart összejönni. Vagy nem nagyon.
Hogy ez mégsem gond, nyilván annak tudható be, hogy a széttartó címlista önmagában is azt bizonyítja: a szerkesztőség munkatársai, a lap szerzői sokszínű, sokfelé figyelő társaságot adnak ki együtt – ráadásul olyan autonóm csapatot, akiket úgy tűnik nem, vagy csak alig befolyásolnak divathullámok és könyvpiaci trendek. Mondhatni, élből mélyebbre néznek, de mindenképpen több irányba.
Tehát az idei bajnokunk egy nagyon komoly és nagyon szórakoztató „erdélyi lektűr” lett. Hurrá!
Vida Gáborral interjúztunk is a Senkiháza megjelenése kapcsán, és nagy öröm, hogy ezek szerint a kollégákra is maradandó hatást gyakorolt Kalagor Máté története. „Ebben a világban – mondta nekünk nyár elején a szerző – folyton birtokviszony-problémákba ütközünk, a kérdés, hogy kié az ország, kié a haza, a város, a falu, ki itt a gazda, a tulajdonos, de sosem lehet egészen pontosan tudni, hiszen folyton változik.” Itt a két háború közötti Erdélyről van szó, de ha mindebben a mai viszonyainkra, vagy az egészen elmúlni valamiért nem nagyon szándékozó félmúltunkra ismerünk, az se baj. A Senkiháza egészen kiváló mű, így, az év vége táján is csak biztatni tudunk mindenkit, vegye kézbe, olvassa végig, gondolja át, vitatkozzon róla, aztán olvassa el még egyszer.
És itt, Vida és Knausgård könyve után tulajdonképpen véget is ér a listázható szavazatok sora. Az összes többi felmerülő cím egy-egy szavazatot kapott, hogy az épp 15, 10, 6 vagy 3 pontos lett éppen, az szinte mindegy is.
Nézzük, kiket olvastunk még!
Többek között olvastunk politikafilozófiai írásokat a nemrég elhunyt nagy gondolkodótól és legalább olyan nagy vitatkozótól, Tamás Gáspár Miklóstól (A túlsó pólus, Kijárat).
Olvastunk tényirodalmat, nem is keveset. Felbukkan a szavazatok között Zsigó Jenő Vezetőszáron című memoárja (Magvető), Pritz Pál Történelem és nemzet című esszéje (a BTK Történettudományi Intézete, a Magyar Történelmi Társulat és a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság közös kiadása), Frederic Gros professzor A gyaloglás filozófiája (Typotex) című munkája, illetve Stefano Bottoni orbanológiai alapműve, A hatalom megszállottja (Magyar Hang Könyvek). De jutott hely Dalos György Három Berlin (Napvilág Kiadó) című lenyűgöző városmonográfiájának, sőt, David Yearsley Szex, halál, menüett (Európa) című munkájának is. Ez utóbbi a bombasztikus cím ellenére nagyon is érzékenyen rezonál Bachné, azaz Anna Magdalena Bach életére és munkásságára: a tizenhét (igen, nem elírás) gyereket nevelő asszonyt Yearsley immár nem csupán a gondos családanya és a férjének mindig biztos hátteret nyújtó szerető feleség szerepében mutatja fel, hanem olyan alkotó, autonóm alakként, akinek egyébiránt a teljes 18. századi lutheránus társadalmi renddel kellett megküzdenie. Tök jó, hogy ez a könyv is kap itt némi jól megérdemelt figyelmet!
Ugyancsak a nyelven alapuló kultúra nagy kérdéseire igyekszik válaszkísérleteket adni Sverker Johansson A nyelv eredetéről (Európa) című munkája is. „Talán nincs még egy olyan tudományág, ahol annyi tévhit, meggyőződés és rögeszme keringene, mint a nyelvészet. Kicsit olyan ez, mint a labdarúgás: mindenki ért hozzá, mindenki jobban tudja. Mindenkinek van egy tuti biztos elmélete, hogy miként is kezdtek beszélni az őseink, honnan ered a nyelvünk, milyen kacskaringós úton jutottunk el az első mondatig” – állítja a fülszöveg, és hát ezzel sem igen tudunk vitába szállni.
Valahol a tényirodalom és a tiszta fikció között helyezkednek el képzeletbeli listánk következő résztvevői. Az izlandi Oddný Eir Szerelem és romok földje (Typotex) című naplója vagy naplóregénye, esszé-memoárja, akármije, lenyűgöző érzékenységgel vezet be a magánélet, a társadalmi lét, egyszóval az emberi kondíciók kortársi viszonyrendszerébe. Ugyancsak az autofikció, na meg a skandináv életérzés felől érkezik a dán Tove Ditlevsen Koppenhága-trilógiájának első két kötete (mindkettő külön-külön felkerült a listánkra): a Gyerekkor és az Ifjúkor is (Park). A trilógia egyébként eredetileg már jó ötven éve megjelent dánul, de fordításban nemrég kezdte letarolni a világ sikerlistáit – úgy tűnik, a memoár-kíváncsiság és a skandinávmánia mostanra ért össze kellőképp ehhez. Mottója szerint: „A gyerekkor hosszú és keskeny, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle.” Hát, ehhez nehéz mit hozzáfűzni. Dán csoda alulnézetből, nyomor és bánat a hygge földjéről, de végül mégis: felemelkedés. Tavasszal jön a záródarab magyarul!
Bizonyos értelemben Iglódi Csaba Dreher-szimfóniája (Athenaeum) is a fikció és a dokumentum-irodalom határán billeg, bár talán az előbbihez erősebb benne a vonzódás. Ez végül is egy családregény, és ahogy az ajánlójában áll, a tények „csak a kiindulópontként szolgálnak a Dreher-szimfóniában”.
És ezzel alighanem megérkeztünk a kőkemény fikció előszobájába. De az is lehet, hogy ez már a nappali.
Mindenesetre egy sor remek világirodalmi címet találunk itt, kezdve mondjuk Andrés Neuman Magunknak mondjuk (Helikon) című művével. Argentína egyik sztárírójának kiváló regénye egyben a Margó Könyvek sorozat egyik nyitódarabja is. Rachel Cusknak már itthon is egész rajongótábora van, tőle idén A vendégház (Park) került fel a mi radarunkra. A női elbeszélők sorát erősíti Elisa Shua Dusapin is a Tél Szokcsóban (Magvető) című karcsú, ámde korántsem súlytalan darabjával, valamint Giulia Caminito A tó vize sohasem édes című édesbús coming of age történetével.
Tegyük hozzá, azzal, hogy a Budapest Nagyregény viszont bekerült a válogatásba, sikerült menteni valamelyest a helyzeten: ezzel a kötettel rögtön 23 kortárs magyar író lett nem-lista listánk szereplője. Felsorolásuktól most mindezzel együtt eltekintenénk.
Nem tekintenénk el viszont két költőnktől. Mindig öröm, ha vers is kerül a levesbe! Idén ráadásul egy magyar-egy külföldi az arány, ami végül is dicséretes. Szerhij Zsadan Harkiv hotelje az ukrajnai háború lírai látleletét is felkínálja, mindenképpen érdemes ránézni, ha csak lehetőség adódik erre. Závada Pétertől A muréna mozgása egyedül képviseli a hazai lírát, de nagyon úgy néz ki, elbírja ezt a terhet ez az egyszerre filozofikus és nyers, hermetikus és mégis közös gondolkodásra invitáló költészet.
Végezetül örömmel üdvözöljük a krimi műfaját is körünkben.
Igaz, a tavaly elhunyt jelentős spanyol regényíró, Javier Marías műve, a Tomás Nevinson legalább annyira egzisztencialista szépirodalom, amennyire lebilincselő bűnregény is. Talán nincs is nagyon sok értelme a kettő arányait vizsgálni a több mint félezer oldalas opus magnumban. Robert Galbraith, azaz J.K. Rowling dolgozata, A hömpölygő sír (Gabo) ezzel szemben színtiszta krimi. Cormoran Strike magánnyomozó legújabb kalandja december elején jelent meg, tökéletes olvasmány az év végére, és ahhoz se találunk nála jobbat, hogy ezt az összeállítást lezárjuk.
Íme, így olvastunk mi idén. Mindenkinek könyvekben gazdag boldog új évet kívánunk!
(A szavazós játékban részt vett: Ambrus Vilmos, Bakos András, Bajnai Marcell, Bozai Ágota, Bundula István, Czenkli Dorka, Dusza Erika)
