2021-re valószínűleg valamiféle furcsa, átmeneti évként fogunk visszagondolni filmes szempontból – írtuk tavalyi toplistánk bevezetőjében. Mindezt akár idei listánk elé is idebiggyeszthetjük, ugyanis továbbra is zavaros, bizonytalan időket élünk: az évek óta feltörekvőben lévő streamingplatformok, amelyek a pandémia alatt úgy tűnt, végleg átveszik a kormánybotot a moziktól, idén recsegni-ropogni kezdtek; hiába nyitottak ki a koronavírus-járvány után a filmszínházak, a nézők továbbra is elmaradoztak. A mozikat várhatóan az idők végezetéig a képregényadaptációk uralják majd (bár ez valószínűleg közelebb van, mint gondoljuk) – közben azonban lassan változik a filmes kánon, a Sight & Sound nagy presztízsű, tízévente megrendezett felmérése szerint ugyanis immár egy három és fél órás feminista belga művészfilm, a Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. minden idők legjobbja.
Mostani szubjektív listánkban ennek a fura és átmeneti évnek, 2022-nek a legjobbjait vesszük számba. A listagyártás a világ egyik legszórakoztatóbb értelmetlensége, itthon ráadásul különösen bonyolult az év legjobbjait számba venni: a tavalyi év nagy durranásai közül többet is csak idén év elején mutattak be a magyar mozik – ehhez hasonlóan a külföldi listák számtalan élszereplője is csak 2023-ban érkezik a magyar mozikba, így ezek csak a jövő évi listánkon érdemes keresni. Ebbe a top 25-be azok a filmek kerültek be, amelyeket 2022-ben mutattak be a magyar mozikban, vagy ebben az évben váltak elérhetővé valamilyen platformon, minimum magyar felirattal, és úgy gondoljuk, érdemes őket megemlíteni.
25. Pearl
Az idei év egyik horror-szenzációja Ti West X című filmje volt: ebben a 70-es évek végén egy csapat lelkes amerikai filmes leruccan vidékre pornófilmet forgatni, ám szex helyett csak kínt és szenvedést lelnek. Az X egy jól kinéző, korrekt rémisztgetés, melynek még idén megérkezett az előzményfilmje is, amely köröket ver rá. A Pearlben megismerhetjük a vérengző idős asszony fiatalkorát és azt, miképpen változott az X-ben látható szörnyeteggé. A film elképesztően hangulatosan idézi meg sztorijának korát, azaz az I. világháború idejét, a főszereplő Mia Goth hátborzongató alakításától pedig aligha láthattunk jobbat idén. A rendező máris dolgozik a harmadik felvonáson: a MaXXXine az X után játszódik majd.
24. Apollo 10,5: Űrkorszaki gyerekkor
Richard Linklater egész karriert épített az nüanszok krónikájára és a művészi múltidézésre, az Apollo 10 ½ pedig ennek egy újabb gyönyörű, animációs lenyomata. A film sztorija csak afféle gyerekes képzelgés: egy tervezési hiba miatt a legújabb Apollo-küldetésnek szüksége van egy gyerek asztronautára, aki véletlenül épp főhősünk lesz. Szerencsére ezt a vonalat a film hamar elhagyja, hogy teljes mértékben ráhajtson a szenvtelen nosztalgiára: milyen volt élni, enni, játszani és felnőni a kertvárosi Amerika fénykorában. (Korábbi kritikánk itt!)
23. A szerelem tüze
Szerelmi háromszög – vulkánokkal. Katia és Maurice Krafft egész életüket a tűzhányók tanulmányozásának szentelték, a dokumentumfilm ennek látványos, érzékeny és szívet melengető krónikája. Sara Dosa több száz órányi felvételt és több ezer fotót használt fel a házaspár családi archívumából, hogy bemutassa ennek a különös párnak a történetét, mely legalább annyira szól saját magunk és földünk megismeréséről, mint az önzetlen szerelem természetéről. (Korábbi kritikánk itt!)
22. Nyugaton a helyzet változatlan
Erich Maria Remarque klasszikus háborúellenes regényének legjobb adaptációja még mindig Lewis Milestone 1930-as remekműve. Edward Berger nem is igyekezett azzal birokra kelni, hiszen filmje nem felnövéstörténet és nem is az illúzióvesztés krónikája, hanem egy elképesztően kegyetlen és felforgató mozi, melyben elsősorban testek tömegei pusztulnak – hogy aztán csak a végén jöjjünk rá, hogy a lélek is odaveszett valahol az értelmetlen harcok során. Az I. világháborúról még mindig kevés film készül, a Nyugaton a helyzet változatlan legújabb adaptációja egy azok közül, amire jó ideig emlékezni fogunk.
21. Zuhanás: A Boeing-ügy
A számtalan sótlan akciófilm, true crime krimisorozat és pucérkodós vetélkedő mellett még mindig felbukkan egy-egy gyöngyszem a Netflixen. Ilyen a Zuhanás is, melynek bemutatójakor még a nézettségi toplistába is sikerült beverekednie magát. A dokumentumfilm a Boeing 737 Max indonéziai és etiópiai tragédiáit mutatja be, miközben arról is fellebbenti a fátylat, hogyan falta fel a profitéhség és az emberi gyarlóság az egyik legmegbízhatóbb és legbiztosabb cég reputációját. (Korábbi kritikánk itt!)
20. Avatar: A víz útja
Nem bíztak benne, amikor megcsinálta a Terminátort, majd az akciódús második részt; sem akkor, amikor folytatást készített az Alienhez; sem akkor, amikor három órás eposzt kerekített egy süllyedő hajó tragédiájából. Ezekből sem tanult a világ, hiszen ugyanígy kételkedtek James Cameronban, amikor először állt elő fura kék lényeivel – az Avatar ugyan rövid ideig elvesztette címét, mint a világ legnagyobb bevételű mozija, ám a pandémia alatt visszamászott a trónra. 13 év telt el, az Avatart mára szinte mindenki elfelejtette, és amikor év végén végre kijött a második része, ismét mindenki szkeptikusan állt Cameronhoz és filmjéhez, pedig szokás szerint megint neki lett igaza. Ugyan A víz útja első egy órája olyan, mintha az első rész kimaradt jeleneteiből vágták volna össze, az azt követő két óra azonban köröket ver elődjére. Az elmúlt évek leglátványosabb mozis kalandjának nemcsak szíve és esze is van, de gigantikus sikere is a pénztáraknál.
19. Szuperhősök
Nagyon is hétköznapi emberekről szól 2022 egyik legmeghatóbb mozija: egyikük, Marco fizikaprofesszor, a másik, Anna képregényrajzoló. Szenvedélyes szerelmük történetében Paolo Genovese tökéletes arányérzékkel keveri az életszagú epizódokat a melodramatikus részekkel. A Teljesen idegenek rendezője már többször bebizonyította, hogy nála kevesen érzik jobban azokat az apró pontokat és rezdüléseket, amelyek egész sorsokat és kapcsolatokat képesek meghatározni – a Szuperhősök ennek is remek példája. (Korábbi kritikánk itt!)
18. Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája
A 2010-es éveket a "Három Amigó" uralta Hollywoodban: Alfonso Cuarón, Guillermo del Toro és Alejandro González Iñárritu gyakorlatilag mindent megnyertek, és mexikóiként Amerika legmeghatározóbb filmkészítőivé váltak. Cuarón a 2018-as Romával tért vissza szülőföldjére egy önéletrajzi ihletésű filmmel; del Toróhoz mindig is a gótikus rémmesék álltak a legközelebb, így egyelőre nem tudni, hogy régi szerelemprojektjét, az idei Pinokkiót (lásd lejjebb) tekinthetjük-e személyes vallomásának, vagy hamarosan ő is előáll egy drámával; Iñárritu pedig most két, zsinórban megnyert rendezői Oscar (Birdman; A visszatérő) után készítette el személyes haza-filmjét. A Bardo egyszerre szerelmeslevél a filmkészítésnek és őrült utazás egy olyan kreatív elme legmélyére, amely az Egyesült Államokat és Mexikót is hazájának tekinti, néha mégis hontalannak érzi magát. Látomások, rémálmok, színpadias film a filmben jelenetek váltogatják egymást őrült tempóban, mi pedig soha nem lehetünk biztosak, a valóságnak hazudott filmet, vagy épp a filmnek hazudott valóságot látunk-e épp.
17. A látogatás
Toszkán nyaralása alatt egy dán család összebarátkozik egy holland családdal – utóbbiak később meghívják magukhoz vendégségbe előbbieket. Eltérő ország, eltérő kultúrák, szokások, ételek és gyereknevelési módok ütköznek, majd az apró furcsaságok szép lassan nyomasztó pillanatokba és hátborzongató jelenetekbe csúsznak át. A látogatás az év talán legnyomasztóbb filmélménye, amely a Haneke által kitaposott úton viszi be gyomrosait a nézőjének.
16. Bergman szigete
Mia Hansen-Løve mozija úgy indul, mint egy szokványos európai függetlenfilm, amely az alkotás kínját, vagy épp a művészet szépségét hivatott bemutatni – aztán az alkotó-alkotás kettőségéről szóló merengés szép lassan átvált egy kapcsolat érzékeny, de tűpontos boncolásába. A Bergan szigete a játékidő előrehaladtával folyamatosan színt vált és szinte észrevétlenül vedli le addigi hangulatait, miközben a valóságból fikció, a fikcióból pedig valóság lesz – hiszen hogyan is tudna másképp gondolkodni egy Begman-rajongó házaspár a saját kapcsolatáról, mint filmes allegóriákban? (Korábbi kritiknk itt, interjúnk a rendezővel itt!)
15. Barbár
2022-ben több horror is képes volt nagy feltűnést kelteni, a kritikusokat és a nézőket is lenyűgözni, vagy épp nagy pénzügyi sikert aratni. A Barbár sikerének egyik titka az ügyes marketingstratégiában rejlett: szép számokat hozott a moziban is, ám jó érzékkel épp Halloween idején tették elérhetővé a Disney+-on. Mindez azonban önmagában kevés lenne az üdvösséghez: a mozi remek ütemben építkezik, folyamatosan képes stílust váltani és megújulni, nem hanyagolja el a jól megszokott rémisztgetést, de szerencsére nem elégszik meg azzal, hogy a frászt hozza a nézőjére. Színtiszta, vérfagyasztó szórakozás.
14. Larry
Az év legjobb magyar filmjében egy dadogással, családi traumákkal és gátlásokkal küzdő, vidéki pásztorfiú áll neki a rappelésnek. Budapest azonban nem Hollywood, ahogy Borsod sem épp Compton: környezete és saját apja mellett Larrynek elsősorban magát kell legyőznie, ha vinni akarja valamire. Bernáth Szilárd ütős filmje nemcsak látlelet a mai magyar valóságról, de az a fajta film, amiben valóban csillag születik – őt Vilmányi Benettnek hívják. (Kritikánk itt.)
13. RRR
Az év legjobb szuperhősfilmjének semmi köze a Marvelhez, a DC-hez, nincsenek benne Bosszúállók vagy Batman. Annál több tánc, éneklés, mindez három órás játékidőben, amely során a történet egyenes vonal helyett körkörös dramaturgiai ívet ír le – ahogy az az indiai filmekben lenni szokott. A sztori két, emberfeletti képességekkel megáldott hősről szól – egyikük a brit karhatalmat szolgálja, a másik a lázadó indiaiak oldalán áll, egy idő után azonban kénytelenek egyesíteni erejüket. Puszta kézzel legyőzött tigris, vagy épp egy több ezres tüntetés, amit hősünk egymagában tör le – mindkettőnek ott a helye 2022 legjobb és legszórakoztatóbb jelenetei között. Az év egyik leghangosabb sikerét arató nem angol nyelvű filmjét India mégsem nevezte Oscarra a Legjobb nemzetközi filmek között, ezért a forgalmazó úgy döntött, ettől függetlenül versenybe száll a díjért a többi kategóriában – még az is lehet, hogy a nézők és kritikusok után az Akadémia tagjait is meghódítják.
12. Nem
Jordan Peele a Tűnj el! és a Mi után újra egy csavaros horrorral állt elő: ebben egy lovaskaszkadőr testvérpár a farmjukat rettegésben tartó idegen entitással veszik fel a harcot. Ahogy azonban Peele-től megszokhattuk, a véres és rémisztő jeleneteknek mindig súlyuk és önmagukon túl mutató jelentésük van. A Nem többek között azt kéri számon, miért vagyunk odáig a tragédiákért, és azon lamentál, mit tehetünk azért, hogy ne váljon minden egyes véres szerencsétlenség egy újabb pénztermelő szenzációvá. (Korábbi kritikánk itt!)
11. Szitu van
A 2007-es Superbad, avagy miért ciki a szex? az elmúlt 15 évben szép lassan kulttá nemesedett, és ma már az érett, öntudatos tinifilmek egyik legjobbjaként emlékezünk rá. A Szitu van gyakorlatilag a Superbad újragondolása a mai társadalmi-politikai körülmények között, csak épp a szex helyett az válik a fő kérdéssé, főhőseink hogyan élhetik túl az estét: három főiskolás arra készül, hogy végigbulizzák az éjszakát, ám egy eszméletlen diáklányt találnak szállásuk padlóján. Mivel ketten feketék, egyikük pedig latinó, mérlegelniük kell, hívhatják-e a rendőrséget anélkül, hogy ők kerülnének bajba. Carey Williams mozija remek arányban keveri a fősulis tinifilmek toposzait azokkal a kérdésekkel, amelyekkel a valóságban is szembe kell nézniük azoknak a tinédzsereknek, akiknek bőrszínük kicsit is eltér a többségétől.
10. Pinokkió
A fából lett fiú történetét annyiszor feldolgozták már, hogy számon se lehet tartani, a jól ismert mese azonban soha nem tűnt még olyan valóságosnak, mint del Toro művében. A mexikói rendező minimálisra redukálta a történet csodás elemeit, és az egészet a fasiszta Olaszországba helyezte – így a sztori olyan jól ismert elemei, mint az engedelmesség, vagy hogy mi kell ahhoz, hogy Pinokkió valódi emberré válhasson, egészen más fénytörést kaptak. A végeredmény egy vizuálisan is letaglózó, hatásos és gyönyörű tanmese, mely úgy viszonyul a Disney 1940-es mozijához, mint az eredeti Grimm-történetek a cukros mesefeldolgozásokhoz. (Korábbi kritikánk itt!)
9. Top Gun: Maverick
Tom Cruise dicsőséges visszatérése az egész év egyik legörömtelibb mozzanata volt. Cruise a premierkor tiszteletbeli díjat vehetett át Cannes-ban, az igazi fáklyásmenet pedig csak ezután következett: a film az év egyik legsikeresebb mozijává vált, és ha csak ideig-óráig, de visszahozta a hitet a régi típusú mozisztárok, az oldschool akciófilmek és en bloc a moziforgalmazás iránt. A Maverick hőséhez hasonlóan olyan észvesztő tempóval süvít, hogy az egyenesen lekapja a fejünket: egy eszméletlenül jól kinéző és stílusos akcióbomba, ami egy pillanatig sem akar többnek látszani, mint ami. (Korábbi kritikánk itt!)
8. A világ legrosszabb embere
Nem megfelelni a társadalom elvárásainak: ez a film főhősének legnagyobb bűne. Akik őt elítélik, azoknak feltétlenül el kell ítélniük Joachim Trier filmjét is, az ugyanis hasonló módon ellentmond annak, amit egy romantikus vígjátéktól elvár az ember – és éppen ez emeli azok fölé. Vicces, megható, egyedi hangulatú mozi, amely nem dicsőíti a különcködést, ugyanakkor nem tesz hitet a hagyományos romantikus kapcsolatok mellett vagy azok ellenében sem – egyszerűen azon mereng, mi is kell ahhoz, hogy boldog lehessen az ember. (Korábbi ajánlónk és kritikánk itt!)
7. A szerelem dallama
Max Walker-Silverman költői szépségű és gyönyörűen egyszerű filmje egy középkorú nőről szól, aki lakóbuszával egy coloradói kempingben parkol, a madarakat és a csillagokat figyeli, és mindenekelőtt várakozik: egykori szerelmét várja, akivel évtizedek óta nem találkozott, és lehet, hogy soha nem látja újra – de úgy érzi, ez a vágyakozással teli várakozás az egyetlen, ami képes betölteni életét. A szerelem dallama egyes pillanataiban Wes Andersonra hajaz, máskor A nomádok földjét idézi, nem ritkán pedig olyan, mint egy mozgó festmény. Aki felveszi ritmusát és egyedi stílusát, egészen különleges filmélménnyel gazdagodhat.
6. Közel
Hol végződik a barátság és hol kezdődik a szerelem; meddig vagyunk gyerekek és honnantól számít valaki felnőttnek – ilyen nehezen megfogható témák köré szövődik Lukas Dhont drámája. Főhőse két tizenhárom éves fiú, akik minden percüket együtt töltik, az iskola és az ott szerzett élmények azonban örökre elszakítják őket egymástól. A belga Közel rövid, apró filmnek tűnik, ám hatalmas lelke és még több mondanivalója van.
5. Vörös rakéta
Sean Baker, az útszélen hagyottak, szegények, kurvák és nincstelenek krónikása ezúttal egy szebb napokat látott egykori pornósztár történetéből farag eszméletlenül szórakoztató mesét. Főhőse, Mikey Saber üres zsebekkel kénytelen hazatérni egykori texasi szülőhelyére, ám úgy tűnik, egy lecke nem volt elég neki: miután szállást és munkát könyököl ki magának, talál egy hozzá hasonlóan nagyobb hírnévre ácsingózó fiatal lányt, akinek az oldalán ismét igyekezne visszakapaszkodni régi életébe. Baker filmjeinek egyik legnagyobb erőssége a szociális érzékenység mellett a bombabiztos casting: a főszerepet alakító Simon Rex a figurájához hasonlóan valóban kipróbálta magát a pornóiparban, mielőtt az MTV-n megismerte őt a világ, hogy aztán a zenetévé hanyatlásával ő is eltűnjön a színről. A Vörös rakétában az év egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtva tért vissza – pucéran, egy műpénisszel a lába között rohangálva, miközben, az NSYNC Bye Bye Bye-ja üvölt a háttérben. (Korábbi kritikánk itt!)
4. Felnőttem, csacsacsa
Cooper Raiff két éve robbant be a filmvilágba Shithouse című apró függetlenmozijával, mely egy olyan főiskolásról szólt, aki a pia, szex és bulizás helyett inkább a családja után siránkozik. Hasonló, atipikus romantikus hős áll a Felnőttem, csacsacsa középpontjában is: Andrew bar-micvók hangulatfelelőseként dolgozik, így találkozik Lolával is, akinek édesanyjával, Dominóval romantikus viszonyba bonyolódik. A szimpla sztori felvonultatja a romkomok minden sablonos fordulatát, miközben szinte valamennyit meg is kérdőjelezi: valóban látnunk kell-e egy szereplő első romantikus pofára esését, hogy teljes képet kapjunk róla? Tényleg annyira fontos az a bizonyos első csók, vagy hogy búcsúzás után még egyszer visszanézzünk a másikra? (Korábbi kritikánk itt!)
3. Út a díjesőig
Öt éve Ruben Östlund A négyzettel állította pellengérre az egész sznob művészvilágot – Mariano Cohn és Gastón Duprat pedig gyakorlatilag ugyanezt ismétli most meg, csak múzeumok és galériák hiénái helyett a többek között Cannes-ban székelő nagyérdeműből űz gúnyt. A történet szerint a milliárdos üzletember egyetlen álma, hogy neve örökké fennmaradjon, épp ezért felbérel egy excentrikus filmest (Penélope Cruz), hogy a kor két legnagyobb színészével készítsen egy örökérvényű remekművet. Rivero (Antonio Banderas) és Iván Torres (Oscar Martínez) azonban egyáltalán nem jönnek ki egymással, hiszen egyikük olyan komoly, mint egy vakbélgyulladás, a másik pedig leginkább csak a talmi csillogást képviseli. Az Út a díjesőig gyakorlatilag minden jelenete egy-egy újabb, zseniálisan vicces fricska a filmművészetről, vagyis amit manapság ez alá suvasztanak az emberek, miközben a mondanivaló és szórakoztatás a szemünk előtt vívja meg örök harcát a nézők kegyeiért. (Korábbi kritikánk itt!)
2. Vezess helyettem
Az Élősködők óta nem kell meglepődnünk, hogy egy nem angol nyelvű filmnek is lapot osztanak az Oscaron, a Vezess helyettem sikere azonban így is tiszteletre méltó: a közel három órás drámában ki nem mondott sérelmek, érzékeny lelkek és különböző nyelvjárások ütköznek egymásnak, miközben a kulcspillanatokban még az óramutató járását is hallani lehet. Murakami Haruki kisregényének adaptációjában egy magánéleti válságban szenvedő rendező otthonától távol igyekszik színpadra állítani a Ványa bácsit. Hamagucsi Rjúszuke lenyűgöző stílusérzékkel, úgy építi egymásra a történet különböző részleteit, ahogy egy festő viszi fel az újabb és újabb rétegeket festményére – a végeredmény egy terápiának is felérő, meditatív elmélkedés a nyelvről, a gyászról és a művészetről. (Korábbi kritikánk itt!)
1. Minden, mindenhol, mindenkor
2022 legjobb filmje egy őrült, szabálytalan műfaji kavalkád, amely legjobb pillanataiban olyan, mintha egy prizmába tekintenénk. Az elmúlt éveket a Marvel képregényfilmjeinek köszönhetően a multiverzumos fantasyk uralták, egyik szuperhőskaland sem érhet azonban Dan Kwan és Daniel Scheinert kreatív agymenésének nyomába. A Minden, mindenhol, midenkor egy középkorú kínai származású anyáról szól, aki egyszerre igyekszik kivakarni mosodáját az éves adóbevallás csávájából, megóvni lázadó gyermekét – és megmenteni a világmindenséget. Folyamatosan változó szereplők, átalakuló történetek, idő- és univerzumugrálások taglalják a filmet, melynek ezerarcú középpontjában egy bevándorló család identitása és a rájuk nehezedő elvárások, az előttük álló kihívások állnak.
