Marvel-mozi lett minden idők legtöbbet kasszírozó filmje; a Star Wars-saga egy nem túl jól sikerült epizóddal búcsúzott; a csapból is adaptációk ömlöttek; alig tudtunk úgy moziba menni, hogy ne Miki egérék zsebét tömjük; ha pedig otthon filmeztünk, tuti hogy egy másik kisgömböcöt, a Netflixet tápláltuk – mindezek alapján akár be is zárathatjuk a mozikat, hiszen a trendek a filmekhez hasonlóan évek óta ugyanazok.
Mégis akadt egy maroknyi film, melyre nemcsak érdemes, de nagyon is ajánlatos volt jegyet váltanunk 2019-ben. A listán csak a naptári évben, a magyar moziban bemutatott filmek szerepelnek – így a Netflixnek és egyéb streamingszolgáltatóknak is csak azok az alkotásai kerülhettek be, amelyeket ha csak limitáltan is, de vetítettek itthon. A magyar moziforgalmazás kifürkészhetetlen útjainak köszönhetően akadnak a tavalyi díjszezonban nagyot kaszáló filmek és olyanok is, amelyek a következő Oscaron nyerhetik halomra magukat – ezek mellett horror, vígjáték, sőt, még képregényfilm is feltűnik a válogatásban. Szubjektív bestof-lista következik!
25. A Kolibri-projekt
2019-ben már nehéz a kapitalizmust eredetien és említésre méltóan kritizálni (vagy ép dicsérni), és Kim Nguyen filmje is akkor a leggyengébb, mikor a legnagyobb igazságokat igyekszik a szánkba rágni. Ami viszont az eső áztatta fináléig történik, az egy kiváló thriller, amit végre nem egy bőröndnyi pénzért, vagy egy feltörhetetlennek hitt széfért vívnak, hanem néhány tized- és századmásodpercért. Ami persze egy kirabolt széf sokszorosát hozza a konyhára. (kritikánk)
24. Családi bunyó
A világ legértelmetlenebb szórakoztató show műsorának Mickey Rourke közvetítésével láttuk már az árnyoldalát – ideje volt tehát, hogy röhöghessünk is rajta egyet. A pankrációba igyekvő vidéki suttyó testvérpár sztorija csak az utolsó pillanatban nevezték el Családi bunyónak, sokáig csak "Szerethető sportmozi" munkacím alatt futott - ha megkapargatjuk a filmplakátot, talán még mindig olvasható a sokkal testhezállóbb cím. Stephen Merchant vígjátéka ugyanis mindössze egy Florence Pugh-val jobb a hasonszőrű daraboknál – ő egészen kiváló évet futott, két mozival is befért a listába. (kritikánk)
23. Toy Story 4.
A gyerek felnőtt, elballagott, a játékok új gazdára találtak – mi a fenét lehet még mondani ezzel a sorozattal? Ugyanazt, mint az előző három részben, csak egy kalandba sűrítve, még több szereplővel és helyszínnel megspékelve. A trilógiát lezáró előző epizódhoz nem ér fel, de Woody és Buzz úgy néz ki, soha nem mennek ki a divatból – hála istennek! (Interjúnk a sorozat egyik hangjával)
22. Bolti tolvajok
Apró csínytevésekből, orr alatti mosolyokból rajzolja fel családportréját Hirokazu Koreeda, hogy aztán mélyebbre ásson, mint egy vaskos családregény. A Bolti tolvajok a tavalyi díjszezon egyik legnagyobb játékosa volt, Arany Pálmával indított és végül Oscar-jelölésig vitte. Hozzánk viszonylag korán, már januárban elérkezett, év végére azonban egy másik, Cannes-ban győztes, Oscarra pályázó ázsiai mozi lopta el előle a reflektorfényt. (kritikánk)
21. Hotel Mumbai
Összehangolt terrortámadásban kényszerítik térdre Mumbay ékkövét, a Taj Mahal Palace Hotelt, és vele együtt az egész várost – a kulturális és földrajzi távolság miatt a 2008-as események itthon nem kényszerítették az embereket tiltakozásra, tömeges gyászra, vagy profilképük lecserélésére. Anthony Maras is kénytelen volt amerikai karakterekkel közelebb hozni a tragédiát az Urálon innen eső nézőkhöz. Akárhogy is, de sikerrel járt: borzongató, meghökkentő, drámai és realista filmjében az a legszomorúbb, hogy mindez csak műfaja szerint fikció. (kritikánk)
20. Portré a lángoló fiatal lányról
Felszín alatt izzik a szenvedély, ahogy megszokhattuk, de Céline Sciamma végre megtalálta a módját, hogy ne két, egyszerre futó filmet (egy kosztümöset, meg egy romantikusat), hanem mindezek tökéletes egységét láthassuk. Ebben egy házasságra készülő úri hölgy és az annak portréján dolgozó festőnő kapcsolata bomlik ki előttünk, és mint a legtöbb jó hírű portré, ez sem kizárólag az alanyt és környezetét ábrázolja tökéletesen.
19. Kontroll nélkül
Mitévők legyünk azokkal, akik sehogy sem illeszkednek be a társadalom elvárásaiba? Persze hagyományosan mindig a lázadók oldalán állunk – nem hiába róluk készülnek inkább a filmek –, a Kontroll nélkül ennek ellenére mégis próbára teszi türelmünket. Főhősét, Bennit ugyanis még nézőként is nehéz elviselni, így aztán a film az őt körülvevők szenvedéseit is képes olyan közel hozni hozzánk, mint őt magát. (kritikánk és interjúnk a rendezővel)
18. Csekély esély
Az ilyesfajta romantikus filmek ma már inkább a streamingoldalakon keresendők, semmint a moziban. A Csekély esély annak rendje és módja szerint meg is bukott a pénztáraknál - pedig Jonathan Levine vígjátéka ha nem is jár mérföldkövekkel az "egymásba szeretnek/együtt maradnak-e" típusú romkomokkal, de legalább igyekszik friss és mai lenni. A műfaj legjobb és legmaradandóbb darabjai ugyanis már rég nem a szerelemről szólnak, hanem mindarról, ami körülveszi azt. Így a Csekély esély lényege sem maga a románc, hanem az, hogy ebben az atomizált, ezerféle ideológia mentén meggyötört korban egyáltalán egymásra találhat-e két ember. (kritikánk)
17. Yesterday
Danny Boyle mozija egyetlen pofonegyszerű, de eredeti ötletre épít: mi történne, ha hirtelen a Beatles kitörlődne a világ kollektív memóriájából – egyetlen zenész kivételével. 2019-ben azonban már az imént emlegetett 'eredeti' szóval is ki lehet tűnni a tömegből – a zenés vígjáték azon maroknyi filmek közé tartozott, amely nem folytatás, franchise vagy adaptáció, mégis képes volt sikert elérni a moziban; persze csak a nagyok árnyékában. Egyenetlen, romantikus természetéből adódóan sablonos és egyáltalán nem következetes – vagyis közel sem tökéletes, mégis szerethető és szórakoztató mozi. (okfejtésünk, mi lenne velünk a Beatles nélkül, illetve kritikánk)
16. Egy fiú hazatér
Idén két, tékozló fiú hazatér-típusú mozit is bemutattak nálunk: mindkettőben generációjának egyik legtehetségesebb, feltörekvő sztárja (Timothée Chalamet, illetve Ben Lucas) küzd meg a drogokkal és szülője (Steve Carell, valamint Julia Roberts) szeretetével. Míg azonban a Csodálatos fiú ugyanazt a fájdalmas kört teszi meg újra és újra, az Egy fiú hazatér nem fél felemelni nézőjét - hogy aztán még fájdalmasabb legyen, amikor elengedi a kezünket. (kritikánk)
15. Az ír
Martin Scorsese 77 éves korára már senkinek nem akar megfelelni – sem a stúdió elvárásainak, ami a játékidőt és a költségvetést, sem a nézőknek, ami a drámai csúcspontokat és a karakterek feloldozását illeti. Hasonló elvek mentén születő előző filmje (Némaság) bukása után nem csoda, hogy nem akadt stúdió, aki finanszírozná epikus gengsztermoziját – a Netflix azonban kapva kapott az alkalmon, és könnyen lehet, hogy Scorsese-vel kézen fogva be is tudnak lépni azon a kapun, amit tavaly Cuarón a Roma-val kinyitott számukra. Az ír a hangzatos marketingszöveg ellenére nem Nagymenők, de még csak nem is Casino. Marty már nem akar lenyűgözni minket virtuóz halál-keringőkkel, vagy a bűnösök között kígyóként tekergő kamerajátékával. Ő ezeken már túl van, már csak maga a bűn és bűnösség érdekli. Mindez kevésbé látványos, és igen, kevésbé szórakoztató, mint a nagy klasszikusok, de egy gengszterfilmet, amelyben De Niro, Pacino és Pesci együtt szerepelnek, még mindig nem lehet nem megsüvegelni. Még akkor is, ha ez az első Scorsese-mozi, ahol a játékidő már inkább átok, mint áldás. (kritikánk és interjúnk Harvey Keitel-lel)
14. Dogman – Kutyák királya
Az előző versenyző szinte tökéletes ellentéte Matteo Garrone mozija, pedig gengszterfilm ez is, ráadásul a legjobb fajtából. Nagyívű, öltönyös gonosztevők helyett azonban zsíros hajú, kusza fogsorú kis senkiháziak küszködnek egymással: egyikük kutyakozmetikája mellett, kiegészítő tevékenységként árul drogot, bármilyen szomorúan hangzik is ez, másikuk, a hitvány gonosztevő még hozzá képest is szánalmasabb: annyi telik tőle, hogy ezen a szerencsétlenen élősködjön. Talán épp a mocskos miliő az oka, hogy Garrone néha túl szájbarágósan tolja elénk a film első pillanatra is egyértelmű szimbolikáját, ez azonban egy jottányit sem csökkenti a látottak erejét. (kritikánk és interjúnk a film rendezőjével)
13. A tanítónő
A sikerért szenvedni kell, legyen szó tornáról, dobolásról, vagy akár didzseriduról (utóbbi csak tipp, mivel film eddig nem született róla); az idevágó mozik alapján azonban mindegy, miben tehetséges az ember, a vért, verejtéket és könnyeket nem lehet megspórolni. De mi van, ha csak a mester/edző, vagy ez esetben: tanár akarja azt a bizonyos sikert és azért képes a végsőkig elmenni? A tanítónő érzékeny, mégis elgondolkodtató film a témáról, egy remek Maggie Gyllenhaal-lal a főszerepben. (kritikánk)
12. Hidegháború
"A Hidegháború sztorija talán a legrosszabb álromantikus film- és könyvemlékeinket hívja elő, a rendező azonban tesz róla, hogy ez legyen a legszikárabb melodráma, amit valaha láttunk. Míg az Idában a történéseket követő, hosszúra nyújtott pillanatokban játszódott le a valódi dráma, addig itt a szekvenciák közötti, pár pillanatnyi sötétségben, képen kívül zajlik minden, ami lényeges." - írtuk a filmről korábban. Pawel Parlikowski saját szülei történetét meséli el, de a Hidegháború ettől sokkal többet mond szerelemről, történelemről és emberi sorsokról. Legnagyobb erénye pedig, hogy mindez bármilyen közhelyesen hangzik, a film egy pillanatig sem az. (kritikánk)
11. Házassági történet
Noah Baumbach saját válását dolgozta fel, ami a filmet látva nagyjából úgy nézhetett ki, ahogy egy sebész, amint saját magát operálja. A Házassági történet tűpontos látlelet két ember kapcsolatáról, mely a két és fél óra egyetlen percére sem alkuszik meg: az első, pszichológusnál töltött méregdrága terápiától az utolsó, egymás képébe vágott sértésig végig szikár és hatásos marad. Nem tudjuk, Baumbach maga is felemésztett-e két-három ügyvédet a folyamat végére, vagy hogy alkotói ösztöndíjából az osztozkodás után valójában mennyi maradt, de Scarlett Johansson és Adam Driver játékát látva mindent elhiszünk neki.
10. Joker
A Velencei Filmfesztiválon elhozta a fődíjat, ami után mindenki a képregényfilmek megváltójának kiáltotta ki Todd Phillips revizionista szuperhősmoziját. Most, hogy a kedélyek csitultak, láthatjuk, hogy ez legalább olyan túlzás volt, mint a film bemutatója körüli hercehurca, hisz a Joker "csak" minden idők legjövedelmezőbb képregényfilmjévé vált. Itt volt már az ideje, hogy a Sötét lovag-trilógiával a pubertáskort maga mögött hagyó műfaj végre felnőtt korba lépjen; még úgy is, hogy a mondanivaló a karakterekkel és azok drámájával ellentétben ugyanúgy kétdimenziós maradt. Miután a sikerreceptet (kis költségvetés, nagy ambíció) minden stúdió lemásolta, és sorra születnek majd a Jokerhez hasonló realista drámák a villanyszámlával és mentális betegségükkel küszködő szuperhősökkel, erre a mozira akkor is emlékezni fogunk. Ennek pedig egyetlen oka lesz: Joaquin Phoenix. (kritikánk)
9. Mi
A Tűnj el! sikere után Jordan Peele nem átallotta ugyanazt a sötét humorban meghempergetett, horrorba ágyazott társadalomkritikát még egyszer megetetni velünk - és milyen jól tette! A Mi talán kevésbé eredeti, mint előde, de annak minden részletére rátett egy lapáttal: még viccesebb, még félelmetesebb, a kritika pedig még élesebb. Igaz, utóbbihoz nem elég kényelmesen borzongani, attól mélyebbre kell néznünk. Amit ugyanis ott találunk, rémesebb minden horrorsztorinál. (kritikánk)
8. A két pápa
Hihetetlenül hangzik, de csak próbáljuk elképzelni: két ember, akik egymás tökéletes ellentétei (csak a pofátlan leegyszerűsítés kedvéért nevezzük őket konzervatívnak és liberálisnak), szinte mindenben másképp gondolkodnak és mégis, mindketten ugyanazt akarják: a legjobbat saját (egy)házuknak. Ez a két ember pedig nem esik egymás torkának, még csak nem is próbálják meggyőzni a másikat saját igazukról; egyszerűen megosztják egymással nézeteiket, ítélet- és indulatmentesen. Valami ilyesmiről szól A két pápa: egy történetről, ami akár még igaz is lehet(ett) - kár, hogy ma már mindezt nehéz valóságként elképzelni. (filmtől független cikkünk Ferenc pápáról)
7. Mű szerző nélkül
Egy művész, akit egekig magasztalnak, rájön, hogy mégsem akar a rendszer része lenni - persze, ez megtörténik a film főhősével is, de ugyanúgy igaz annak rendezőjére, Florian Henckel von Donnersmarckra is: A mások élete Oscarja után Hollywoodban csúfosan megbukott, majd 8 évig nem készített filmet. A Mű szerző nélkül annak ellenére dicsőséges visszatérése, hogy ezért már nem kapott Oscart, mert a Roma elhappolta előle. (kritikánk)
6. Fehér éjszakák
Az Örökség után joggal kiáltották ki Ari Astert a horror új keletű mesterének, a Fehér éjszakákkal pedig csak tovább fényesítette nimbuszát. Ezúttal még sötétre, na meg éjsötét praktikákra sem volt szüksége: a jelenetek többségében hét ágra süt a nap a magyar mezők felett; a filmet ugyanis nagyrészt nálunk forgatták. A folk-horror a rendező előző filmjéhez hasonlóan egyszerre gyönyörködtet, megrémít és megbabonáz, pedig, Aster több ponton is emlékeztet rá: voltaképp egy tündérmesét látunk. (kritikánk)
5. Kafarnaum – A remény útja
Az emberi szenvedés és szegénység olyan szintjeit láttuk már a moziban és tévében, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy elérkeztünk a padlóra: annyiszor szembesültünk már a témával, hogy végképp érzéketlenné váltunk iránta. Aztán érkezik egy olyan film, mint a Kafarnaum, ami egy pillanat alatt összetöri az ilyen irányú reményeinket, majd vele együtt szép lassan a lelkünket is.
4. Fájdalom és dicsőség
Pedro Almodóvar 8 és 1/2-je meglehetősen hepehupás: néhol kicsit színpadias, máskor meglepően személyes és hallgatag; egyes jeleneteket mintha láthatatlan kéz vágott volna el, de akad olyan is, amikor mi kiáltanánk ollóért, ha már a rendező nem tette. És épp ez az egyenetlensége teszi kiemelkedővé a filmet: ott van benne Almodóvar egész életműve, és maga a rendező is, aki fájdalmasan, de dicsőségesen szembenéz múltjával. (kritikánk)
3. A kedvenc
Yorghos Lanthimos a görög weird wave egyszemélyes prófétájából az amerikai díjszezon kedvenc csodabogarává vált. Mindez azért megsüvegelendő, mert A kedvenc ugyanolyan bekategorizálhatatlan, fura tünemény, mint a rendezőnek hírnevet szerző Kutyafog, A homár, vagy épp az Egy szent szarvas meggyilkolása. Zseniális szatirikus parabolájában a nemi szerepek, a kapcsolatok és a hagyományok, vagyis minden, a kosztümös filmeknél alapvetőnek tekintett jellemző megkérdőjeleződik. (kritikánk)
2. Volt egyszer egy... Hollywood
Arra, hogy Tarantino a Becstelen brigantyk után ismét átírja a történelmet, már csak legyintünk. Ezúttal ugyanis másképpen packázik az elvárásainkkal: közel három órás opusában gyakorlatilag semmi nem történik; pedig az amerikai történelem egyik legmozgalmasabb és legizgalmasabb évében járunk. De Tarantino talán ezt is megengedheti magának. A Volt egyszer... olyan, mint az ő saját kis kaleidoszkópja, amelybe bekukkanthatva nemcsak azt tudhatjuk meg, rá mi volt hatással ebben az időszakban de azt is, szerinte mit üzen 1969 a mának. Vagy ebből semmi nem igaz, mert ez is csak egy pimasz játék velünk, nézőkkel, akik azt is bekajálnánk, ha a Mester két és fél órában azt mutatná, hogy valaki a cipőfűzőjével bajlódik, és még ebben is találnánk mondanivalót. Persze, hiszen ez a valaki most éppen a jutalomjátékot hozó DiCaprio, aki mellé ott egy Bruce Lee-karikatúra, és minden idők leglazább Brad Pittje – egyik sem lebecsülendő dolog. (Tarantino-rangsorunk és kritikánk)
1. Élősködők
"Megpróbáltam kifejezni egy kifejezetten a koreai kultúrára jellemző érzést, de a különböző közönségektől érkező, erre adott reakciók ugyanazok voltak. Gyakorlatilag ugyanabban az országban élünk, amit kapitalizmusnak hívnak." - nyilatkozta Bong Joon-ho rendező a filmmel kapcsolatban, az idézetet pedig hamar felkapta az internet népe, csak úgy, ahogy a Parazitákat a szakma és a kritikusok. Cannes-ból elhozta az Arany Pálmát, jelenleg pedig úgy áll a dolog, hogy a legjobb nemzetközi film Oscarja már zsebben is van, ne csodálkozzunk, ha emellett a rendezőt, a forgatókönyvet és a férfi mellékszereplőt is jelölik majd, hogy csak a főbb kategóriákat említsük. Sőt: az év legnagyobb sikerű idegennyelvű filmje bizonyára a királykategóriában is versenyez majd, és a legtöbb, ezen a listán mögötte sorakozó mozitól sokkal jobb esélyekkel. Az Élősködők minden téren az év csúcsteljesítménye: díszleteit és kameramunkáját máig fejtegetik; Song Kang-ho bár nem grimaszolt úgy mint Phoenix és nem szenvedett olyan látványosan mint Banderas, de ott a helye a csúcsalakítások között; 2019-ben pedig nemcsak megrázóbb, de izgalmasabb és viccesebb film is alig akadt ennél a mozinál.
